A Jánoshegyen, egy fiúintézetben laktunk, mert az édesapám volt ott az igazgató. Több száz fiú között cseperedtem, mindannyian imádtuk a labdát, a focit, és amikor csak lehetett, játszottunk. Amikor tízéves lettem, az apám úgy döntött, elvisz a Fradi toborzójára. Ott voltunk vagy ötszázan. Ez úgy zajlott, hogy az edzők találomra összeállítottak csapatokat, bedobtak egy labdát, és azt mondták, focizzatok. A végén a többséget elküldték, másoknak azt mondták, hogy maradjon, és folyamatosan szűkült a kör.¹

...
Amikor az ifiből felkerültem a tartalékcsapatba, Szűcs Lajos volt a beállós. De valóban, Novák Dezső, Páncsics Miklós, Szűcs Lajos mind válogatottak voltak, és úgy tűnt, esélyem sincs húszévesen szóhoz jutni.

Már azon gondolkodtam, hogy elmegyek egy osztállyal lejjebb, amikor Lajos átigazolt a Honvédba, és egy szép napon Kalocsay Géza, az első csapat vezetőedzője szólt, hogy a következő meccsen én leszek a beállós. Berakott, és utána ki sem tudott volna tenni, mert annyira jól ment a játék, hoztam, amit kellett.
...
A futball volt az életem, mindig győzni akartam, és mindig meg is tettem érte mindent. Az biztos, hogy az Újpest- vagy Honvéd-drukkerek nem tartottak puhának, de nekem az volt a lényeg, hogy megoldjam mondjuk Bene vagy Fazekas Laci semlegesítését, és ezt többnyire meg is tettem. Egyszerű szürke eminenciás voltam a Fradiban, de nem biztos, hogy aki nálam sokkal jobban tudott futballozni, megtett annyit a sikerért, mint én.

Csatárként kezdtem, majd szép lassan, lépésről lépésre mentem hátra, de nem hátrébb, mint a védősor.
...
Amikor bevonultam katonának, mondták, kedves Vépi elvtárs, vagy aláír a Honvédhoz, vagy mehet egy jó távoli laktanyába. Már játszottam annyit a Fradiban, hogy erőből nem igazolhattak át, ezért ígértek fűt-fát, de nem tudtak megingatni. A családom alighanem kitagadott volna, de nekem meg sem fordult a fejemben, hogy igent is mondhatnék.
...
Bár egy évvel korábban, hetvenkilencben én kaptam a legjobb Fradi-játékosnak járó Toldi-kupát, azt éreztem, hogy egyre kevésbé számítanak rám, ráadásul folyamatosan fájt a lábam is. Elfogadtam a Kiskunlacháza tényleg kecsegtető ajánlatát, ott levezettem egy évig, aztán tényleg befejeztem.¹