comments

1. 
   ingersheim

   # 2

   2025.11.17, 21:34

   Harminc éve követem a válogatottat, de közben egyetlen egyszer sem volt ennyire szar két napom... Nehezen múlik az érzés.
    
2. 
   Garullus

   # 1

   2025.11.17, 17:57

   Vesztettünk. Elvesztettünk. Most nem, nem a vb részvételről szőtt álmainkra gondolok. Sajnos azt már korábban elvesztettük. Igen. Hiszen, ki gondolhatta komolyan, hogy azok után, hogy a teljesen testhez álló ellenfél, Törökország ellen simán kizúgtunk 1-6-os összesítéssel az NL osztályozón, majd három nappal ezelőtt csak kínkeservesen tudtuk legyőzni az örményeket, egy olyan csapatot, amely, ha belebotlik a labdába a kapu előtt négy méterre, akkor is kifelé pattan róluk, szóval, ki gondolta komolyan, hogy egy kétfordulós rájátszásban volna esélyünk egyáltalán komoly ellenfelekkel szemben. Ne vicceljünk, csapatunk éppen az írek elleni Eb előkészületi meccs (2024) óta lejtmenetben van. Az előjelek már korábban látszottak, de menjünk csak sorjában! Tehát, mit vesztettünk el ezen a vasárnap estén 17.00 óra táján, a mérkőzés 96. percében? Nem mást, mint a győzelembe vetett hitet. Vagyis, ennél még többet, a \"van egy győztes csapatunk\" - hitét. Úgy gondolom, ez sokkal fontosabb. Fontosabb, mint hogy győzünk, vagy kikapunk-e egy egyszeri meccsen az írektől. Ki lehet kapni? Ki lehet, még hazai pályán is. Ilyen a sport. Vannak győztesek és vesztesek minden meccs után (sokszor még a döntetlen esetén is). Tehát, nem az számít, hogy kikaptunk, hanem az, ahogyan. Mert mi is történt? Kiélezett helyzetben volt a véghajrá, és nem a mi oldalunkra dőlt el. Az EB-n a skótok ellen még igen, de most nem. Ez a hit dőlt romba. Az, hogy történjen bármi, végre van egy olyan csapatunk, amely elbírja a nyomást. Megítélésem szerint a szerbek elleni hazai EB-selejtező volt a csúcs ebben. Nagyon jöttek a szerbek, gólt akartak lőni, de kibírtuk. Úgy, ahogyan korábban csak a vízilabdában. Szerb (jugoszláv) csapatot legyőzni kiélezett helyzetben eddig fociban létezhetetlen volt. 2023-ban sikerült. Most már nincs meg ez a képesség. Elveszett. Hosszú idő volt, amíg összejött, hosszú idő lesz, amíg újra. Emlékszem, a nyolcvanas évek közepén, az eddigi utolsó vb-résztvevő csapatunk mesterétől Mezey Györgytől megkérdezték: miért ezeket a futballistákat választotta ki a csapatába. Ő azt válaszolta: azért, mert ők mind győztes típusú személyiségek. Bevallom, akkor nem értettem ezt. Az a győztes típus, aki mindig nyer? De hát, a sportban nem lehet mindig győzni! Pláne nem magyar futballistaként a nyolcvanas években! Ma már pontosan értem megboldogult Mezey György szavait. Győztes típus az, aki a kiélezett helyzetekben, vagyis extrém nyomás alatt is képes helytállni. Sajnos vasárnap délután ezt veszítette el a Rossi válogatott. Nem hisszük már el többé azt, amit örömmel hordoztunk magunkban, no meg az ezerszámra megvásárolt válogatott mezek felöltésekor, meg a jegyüzéreknek kifizetett tízezrek alkalmával, hogy ez a válogatott bármikor, bárki ellen győzhet. Szomorú. Hosszú évtizedeket vártunk, amíg ez összejött. Rossi mester előtt le a kalappal! Talán, lesz még feladata, hogy kielemezze, miként alakult így. S, ha igen, adnék egy kéretlen tanácsot. No, nem veszem el a kenyerét, mégiscsak ő a szakember én meg a kibic. Csak annyit, hogy az EB-selejtezők végéhez érdemes visszamenni, ha már vizsgálódunk. 2023. ősze. Volt kettő idegenbeli meccsünk a lettek és a bolgárok ellen. Mindkét csapat nálunk hátrébb sorolt volt. Ez a jól működő csapat, amely megnyerte előbb az NL B-csoportját, majd bravúrt bravúrra halmozott a 2021-es Eb-n, aztán az NL A csoportjában történelmi tetteket hajtott végre, ez a csapat kifulladt. Ott és akkor, Litvániában. Azóta soha nem érte utol önmagát. Most vasárnap pedig teljesen elveszítette. Hogyan tovább? Egy valami biztos. A temetés, a hulljanak a fejek taktika nem vezet célra. Erről szól labdarúgásunk története. Tanuljunk a múltból! A legfontosabb most, hogy hagyjunk időt magunknak, amíg behegednek a sebek. Aztán józanul fogjunk hozzá újra! Hajrá magyarok! - mi más.