1980-ban kezdtem focizni a László-kórház salakos pályáján, és nem tudtam elképzelni, hogy van élet a Fradin kívül. Az első átigazolásomat borzasztó nehezen éltem meg, mondtam is a feleségemnek, hogy lekerült a zöld hályog a szememről. Kétszeres bajnokként és négyszeres kupagyőztesként azt hittem, jobban megbecsülnek a klubnál. Megkeresett az MTK, de még ekkor sem döntöttem el, hogy elmegyek. Bekopogtattam Furulyás János elnökhöz, csak a felét kértem annak, amit az MTK kínált nekem, de még azt sem kaptam meg. A vezetők úgy voltak vele, hogy saját nevelésű vagyok, úgysem fogok eligazolni. Nehéz, de jó döntést hoztam. Még úgy is, hogy lemaradtam a Bajnokok Ligájáról.³

Kaptam hideget-meleget. A bolti eladóktól kezdve a taxison át mindenkinek volt egy-két „kedves” szava. Nehéz időszak volt, de a pályafutásom érdekében a klubváltás volt a legjobb megoldás. ³

A Sopronnal elért kupagyőzelmem különlegesnek számít, hiszen az bravúr volt a javából. Amikor tárgyaltam a klubbal, azt mondtam Göbl Gábor igazgatónak, hogy ha nem tudják megadni az általam kért pénzt, akkor elfogadom az ajánlatukat, ám amennyiben kijutunk a nemzetközi porondra, akkor duplázzák azt meg. A Sopron a középmezőnyhöz tartozott, ő pedig azt felelte, rendben van, sőt, be is írja a szerződésembe. Amikor győztünk a döntőben, Gábor önfeledten szaladt be a pályára ünnepelni, azt kiáltozva, hogy nyertünk, nyertünk! Aztán megpillantott, és ijedten ezt kiáltotta: tönkrementünk! Aztán a klub minden követ megmozgatott, hogy teljesíthesse az ígéretét.²

Először Tromsöbe mentem, majd amikor lejárt a szerződésem, felmerült a nevem a Frederickstadtnál. Ott futballozott Tóth Mihály, akivel korábban együtt játszottam a Ferencvárosban, és ő azt mondta az edzőnek, vigyen oda, mert akkor garantált a kupagyőzelem. A mester csaknem röhögőgörcsöt kapott, hiszen a klub húsz éve nem nyert semmit, de azért szerződtetett. Természetesen meg is nyertük a kupát…²

A távozó edzőnk, Knut Eggen helyét 2007 február elejétől egy svéd tréner vette át, akinek munkáját az addig a juniorcsapatnál tevékenykedő, velem csaknem egyidős két pályaedző segítette. Valahol számítottam rá, hogy ők a helyi kötődésû fiatalokra számítanak, és egy 34 éves, lejáró szerződésű külföldi játékos helyére a saját embereiket kívánják az A-csapathoz felhozni. A klubhoz négy új játékos is érkezett. Többször is tárgyaltam a klubigazgatóval, ennek során megállapodtunk, hogy annak ellenére, hogy az új tréner nem számított rám, az első csapattal készülhetek.
Egy fizioterapeuta-képzésre jártam, és ebben az időszakban a családom megélhetését is figyelembe kellett vennem. Ha nem lettek volna gyermekeim, a feleségemmel valószínűleg ismét útra keltünk volna, de sajnos, az idő nem áll meg. Azzal nem számoltam, hogy ebben az idényben az élvonalban játsszak; ahogyan az újságokban láttam, én voltam itt a legidősebb légiós, valahol elismerés számomra, hogy eddig tudtam játszani, de arról még nem tettem le, hogy egy osztállyal lejjebb, vagy edzősködéssel együtt, hosszabb távon elhelyezkedjek, ami a tanuláshoz is szükséges pénzt is hozna a konyhára.¹