Életem legjobb formájában voltam, azt hiszem a csapat is. Aztán következett egy hullámvölgy, 2002 végére nyilvánvalóvá vált, hogy a Dunaferr vegetálásra van ítélve, mert a vállalat megcsonkította a támogatását. Tartoztak a fizetéseinkkel – fél évig egy vasat sem kaptam – mindenki ment, amerre látott. Lényegében ekkor indultam el én is a lejtőn.³

Nem is a futballtól kaptam csömört, hanem a közegétől. Nem szeretnék beállni a panaszkodók sorába, abból mostanában is van elég, de Dunaújvárosban, ahol tíz évet lehúztam, és talán volt valami közöm a klub történetének legnagyobb sikereihez, annyi, de annyi pénzzel tartoznak nekem, hogy ha ma összefutok valamelyik korábbi Dunaferr-vezetővel, hát inkább átmegyek az utca túloldalára.¹

A győri vezetők már fél évvel ezelőtt is megkerestek, engem azonban minden Dunaújvároshoz kötött és akkor még bíztam a Dunaferr vezetőinek ígéreteiben. Most tulajdonképpen szerencsém volt, hogy az ETO vezetői ismét korrekt szerződést kínáltak, és természetes volt a számomra, hogy Győrbe költözöm a családommal.²

Elsődlegesen Tamási Zsolt csábított. Voltak más lehetőségeim is, és nem is egyik napról a másikra döntöttem, mert a játékosok között azért van információáramlás, és többen óva intettek a Rába partjától. Én azonban belevágtam. Alighogy odaérkeztem, Tamási helyett Varga Zoltán lett az edző, és eleinte benne még garanciát láttam, ha netán baj lesz, ő küzd a játékosok pénzéért. Legalábbis Újvárosban ezt tette, Győrben viszont olykor már ő is feladta a harcot. Próbáltam beilleszkedni, de nem ment.
Sose voltam az a típus, aki hátrazselézi a haját, megvásárolja a legmárkásabb napszemüveget, az autójából meg bömböl a zene, bármerre járjon is. Én sokkal inkább otthon ülő típus vagyok, visszafogottabb. Megpróbáltam beilleszkedni, de ment. Mindvégig éreztették velem, hogy kirekesztenek, örüljek, hogy megtűrnek. Megbélyegeztek, Zoli emberének tartottak. Ráadásul a játékommal sem lehettem maximálisan elégedett. Aztán véget ért a szezon, jött a szabadság – igaz nem kaptam meg teljesen a járandóságomat –, majd a felkészülés. Nem éreztem, hogy baj lehet, mégis az lett. Még az alapozás kezdetén megsérültem, nem tudtam teljes értékű munkát végezni. Az átigazolási határidő lejárta után egy nappal, július 22-én, egyoldalúan szerződést bontottak velem.²

Rengeteg pénzzel tartoztak, ráadásul a győriektől már nem igazolhattam első osztályú klubhoz, a vita miatt kicsúsztam az átigazolási időszakból, és így fogtam magam, felkerestem Bozóky Imrét, az MLSZ elnökét, és segítséget kértem. Gondoltam, válogatott játékosként majd mellém áll, ehelyett széttárta a kezét.¹

A télen már játszottam edzőmeccset a Vasasban, s azt követően hetente egyszer Angyalföldön tréningeztem, de nem voltam biztos abban, hogy bírom majd a terhelést, az iramot. Tudja, sokat gondolkodtam azon: a magyar futball kritikája-e, hogy én két év kihagyás után az élvonalban tudok játszani, vagy az én érdemem? Korábban biztos voltam abban, hogy soha senkinek a kedvéért nem játszom az első osztályban, de Egervári Sándor kitartóan hívott.¹