magyarfutball.hu

portré: Tóth József
© mlsz.hu
alias
Tóth II. József
Bozsi bácsi
nemzetiség
Magyarország
életkor
† 88 évesen elhunyt
(89 éve született)
poszt
csatár
kapcsolódó weboldalak

játékos

pályafutás
Csepeli Vasas/Csepel SC
1948 - 1961
eredmények / elismerések
Világbajnoki ezüstérmes (Magyarország 1954)
Magyar bajnok (Csepel SC 1958-1959)

edző

pályafutás
Kaposvári Rákóczi
1964 - 1967
Pápai Textiles
1967 - 1970
eredmények / elismerések
?
fénykép helye

Csepel SC, 1948-1961

 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!

hozzászólások

  1. avatar: Longinus
    2015.12.30, 16:28 (szerk.: 2017.05.16, 15:13)
    képTóth II. József az 1954-es VB-n fejjel veszélyezteti a brazil kaput. via: valogatott.blog.hu
     
  2. avatar: Longinus
    2015.12.29, 19:12 (szerk.: 2017.05.16, 15:12)
    képTóth II. József (középen) 1955. Olaszország elleni győztes csapatban. Forrás: magyarfutball.hu
     
  3. avatar: heimo
    2015.12.28, 21:42 (szerk.: 2017.10.09, 13:37)
    Az aranycsapat elfeledett csatára csendben éldegél

    Ma már kevesen ismerik fel az utcán, és csak a nagy öregek emlékeznek rá, hogy volt a Csepelben egy alacsony, fürge léptű jobbszélső, aki a magyar futball aranykorában a legnagyobbak közé jutott. Tóth II. József világbajnoki ezüstérmes lett, tizenkétszer szerepelt a válogatottban, s nem csupán az 1954-es svájci világbajnokságon játszott a második helyen végző aranycsapatban, pályára lépett, még gólt is lőtt a budapesti, Anglia elleni 7–1-es meccsen. Most is Csepelen él, mint mondta, csendben, öregesen.

    – Napjainkban már csak kevesen tudják, hogy ön is az aranycsapat játékosa volt. Milyen volt a világ legjobb csapatában futballozni?
    – Furcsa. Egyedül voltam a csepeli munkáskerület játékosaként a híres és népszerű honvédosok meg MTK-sok között. Ezek persze abban az időben a világ legjobb csapatainak számítottak. Megjegyzem, akkor még nem hívták aranycsapatnak, csak később, talán a 60-as, 70-es években ragadt rá a címke a mi válogatottunkra.
    – A nagy sztárok hogyan viszonyultak önhöz?
    – Némelyiküket már ismertem az ifiválogatottból, s a berlini főiskolai vb-n is játszottunk együtt, tehát nem voltak teljesen ismeretlenek. Engem őscsepelinek tartanak, pedig Vas megyében, Merseváton születtem, s Lóránt Gyula is a környékről származik, vele már korábban jóban voltam. Persze az is igaz, hogy a focit már Csepelen kezdtem, tizenegy éves koromtól az akkor még Weiss Manfréd nevét viselő gyár csapatának kölyökjátékosa voltam. Aztán később már nem volt gond, a többieket is szép lassan megismertem, és jóba lettem mindenkivel.
    – Ki volt a főnök a válogatottban?
    – Az Öcsi. Puskás. De nem mondanám, hogy főnökösködött. Vagány, nagyszájú kispesti gyerek volt, akit mindenki szeretett. Az ész azonban a Bozsik Cucu volt. A pályán ő irányított.
    – Emlékszik még arra, hogyan került be az aranycsapatba?
    – Nem hittem el, amikor először behívtak. Azt gondoltam, szórakoznak velem. Aztán valami hasonlót éltem át az angolok elleni 7–1 előtt, a Guszti bá’, vagyis Sebes Gusztáv szövetségi kapitány mondta, hogy én kezdek, és ne izguljak, tényleg ott a helyem közöttük. Azt hittem, viccel, mert olyan nagyságok helyett játszottam, mint Sándor Károly vagy Budai II. László. Szóval, nem akartam elhinni, az Öcsi meg kinevetett. Az edzőnk azt mondta, játsszak csak ugyanúgy, mint Csepelen, nem jobbak ezek nálam. Tényleg nagyon jó csapatunk volt. Abban az időben bárkit bárhol legyőztünk.
    – Ki volt a barátja a csapatban?
    – A Czibor Zolival aludtam. Vele már az ifiválogatottban is együtt voltunk. Ha jól emlékszem, Komáromból jött ide hozzánk, Csepelre, 1951-ben, aztán ’53–ban ment el a Budapesti Honvédhoz. Akkor az volt a világ legjobb klubcsapata. És ő már unta, hogy nem tud előrébb lépni tőlünk a Csepelből, be kellett járnunk a gyárba, ha nem is átlagmunkások, de melósok voltunk mi is a Rákosi Mátyás Művekben.
    – Mi történt, amikor bement a gyárba egy-egy nagyobb meccs után?
    – A szurkolók természetesen körbevettek, kérdezősködtek, meséljek nekik, milyen volt vasárnap. Kicsit visszavetettük a munkatempót, a sztahanovista brigád cím elnyerésére csökkentek az esélyek. Amúgy nekünk is fél hétre kellett járnunk, mint másoknak, aztán délután egytől mehettünk edzésre. Késni nem lehetett a gyárból, még nekünk sem, mese nem volt, megbüntettek, ha előfordult. Persze azért könnyebb melókat adtak nekünk, és sok mindent el is néztek. Nem szakadtunk bele a munkába, de mégis ott kellett lennünk. Ezt unta meg egy idő után a Zoli. Én megértem, hogy eligazolt.
    – Ön mit dolgozott?
    – Idegenáru melós, esztergályos voltam.
    – Emlékszik még, mennyit kere­sett akkoriban?
    – Mint egy jó, elismert szakember a gyárban, úgy ezer forintot. Aztán a csapatnál kétszázat kaptunk a pontokért, valamint hetente újabb kétszáz forint kalóriapénzt. Ha nagy csapatot sikerült legyőznünk, akkor még jutott valami plusz, de ez ritkán fordult elő.
    – Abban az időben a Honvéd bekebelezte a legjobb játékosokat. Önt nem akarta átvinni?
    – Nem engedett a Csepel. Kölcsönjátékosként mehettem akárhová, s játszottam is a Dózsában, a Honvédban, az MTK-ban, a Fradiban, de végleg nem adtak. Amúgy 1951-ben bevonultam katonának. Rádiós lettem, morzézni talán még ma is tudok. Az edzésekre elengedtek a honvédségtől, meg a meccsekre a laktanya csapatával, de hétfőn délelőtt tízre mindig vissza kellett mennem Budakeszire. Nagyon velem sem kivételeztek, nekem is részt kellett vennem például a kétnapos, negyven kilométeres gyalogtúrán. Nem voltunk vattába csomagolva, ötkor keltünk, aztán hajrá. Kemény volt, de hozzá lehetett szokni. 1952-ben aztán elengedtek egy évet, mivel megnyertük a hadseregbajnokságot. A parancsnok nagyvonalúan ígéretet tett, ha nyerünk, mehetünk. De tudom jól, ő sem hitt bennünk. Aztán mégis sikerült, elsők lettünk.
    – Aztán visszament Csepelre. Milyen volt ott futballozni?
    – Nagyon szerettem itt játszani, a közönség imádott, a csapatunk is jó volt. 1961-ben hagytam abba, aztán ki is esett a Csepel az NB I.-ből. Elhanyagolták ezt a klubot. De ez sem volt véletlen, mindent a párt irányított. Én nem vettem részt a politikában, sosem voltam párttag. Nem is akartam közéjük tartozni, pedig hívtak. Keresztény gyerekként nevelkedtem, és istenhívőként is fogok meghalni.
    –Mihez kezdett a futball után?– Mint mondtam, 1961-ben hagytam abba, aztán műszaki tisztviselő lettem a gyárban. Még a rendszerváltás előtt, 1989. május 19-én léptem ki, vagyis mentem nyugdíjba. Akkor már a gyár szállítási irányítója voltam. Megpróbáltam persze visszatérni a labdarúgáshoz, 1964-ben edzői diplomát szereztem, 1964 és 1967 között a Kaposvári Rákóczi, majd a következő három évben a Pápai Textiles edzője voltam. Szerettem edzősködni, jó volt, de messze volt Pápa, így otthagytam őket. Visszamentem a Csepel Vas- és Fémművekbe dolgozni.
    – Ma megismerik még az utcán?
    – Az idegenek nem nagyon. Persze sokan elmentek már azok közül, akik láttak még játszani. Szóval, nem olyan már, mint régen. Főleg az idősebbek tudják, hogy ki vagyok.
    – Tavaly volt ötven éve, hogy először bajnok lett a Csepel. Volt valami megemlékezés vagy ünnepség?
    – A kezdőrúgást én végeztem el a jelenleg NB III.-as csapat meccsén. De, hogy ez a jubileum miatt volt, vagy pedig azért, mert akkor voltam nyolcvanéves, nem tudom. Az ismerősök, barátok, családtagok, persze köszöntöttek, és az MLSZ is, valamint meglepetésemre Orbán Viktor küldött dísztáviratot. Nem tudom, honnan tudta a születésnapom, de kedves volt tőle. Mégsem tudtam felhőtlenül ünnepelni, mert sajnos a focival már semennyire sem törődnek a kerületben. Az önkormányzat nem foglalkozik vele, pedig a sport a feladatai közé kellene, hogy tartozzon.
    – Mennyire ismeri a mai magyar futballt?
    – Nagyon ritkán nézek magyar meccset a tévében. Fáj nekem amit látok, remeg a gyomrom. Pedig nem voltam én sohasem idegeskedő típus.
    – Élőben mikor látott utoljára bajnoki meccset?
    – Most megfogott. Nem tudom, nagyon régen.
    – Mégis, körülbelül?
    – Talán a hetvenes években. Persze a múltkorit, a köszöntést leszámítva.
    – Hogyan él, mit csinál manapság?
    – Sajnos a múltkor elestem az előszobában, eltört a lábam. Így még ritkábban járok ki az utcára. Általában csak újságért megyek le bottal a postaládához. Ebben a nagy télben pláne nem akarok kimozdulni.
    – Sajnál, vagy esetleg elszalasztott valamit?
    – Ha lehetne, kimentem volna külföldre, de nem disszidensként, hanem engedéllyel. Nem sírok, nem éltem én rosszul itt sem, de hát azért a nyugati állapotokat nem lehet egy napon említeni az ötvenes évek Magyarországával.– Mit tudott felmutatni a futballnak köszönhetően?– Elintéztek nekem egy lakást itt, a kerületben, ennyi. Katona voltam, nehéz volt akkoriban lakáshoz jutni. Sebes Guszti bácsi segített. 1953-ban kaptuk meg ezt a pálya melletti garzont, ez a legmenőbbek közé tartozott. Volt benne gáz, víz, központi fűtés. Nem túlzás, ez luxusnak számított abban az időben. Nem lázadozom, hát most itt élek csendben, öregesen, egy csepeli luxusgarzonban.

    Pályakép

    Tóth II. József (1929. május 16., Mersevát), posztja: csatár.

    A Csepeli Vasas és a Csepel SC jobbszélsője, 1953 és 1957 között 12 ízben jutott szóhoz a magyar válogatottban, és öt gólt ért el. Tagja volt az 1954. május 22-én az angolok ellen 7–1-re győztes válogatottunknak (ő szerezte az ötödik gólt), és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet nyert az aranycsapatnak. A Csepel SC együttesével egy alkalommal, 1959-ben nyert magyar bajnokságot. 1948 és 1961 között 296 bajnoki mérkőzésen 78 gólt lőtt.

    archivum.magyarhirlap.hu

    hmgy
     
  4. avatar: fgymat
    2013.02.17, 20:36 (szerk.: 2017.05.16, 15:11)
    TÓTH II József (1929), a Csepeli Vasas és a Csepel SC jobbszélsője, 1953 és 1957 között 12 ízben jutott szóhoz a nemzeti tizenegyben és 5 gólt ért el. Tagja volt az 1954. évi világbajnokságon ezüstérmet nyert magyar gárdának. – A sokoldalú csepeli csatár klubcsapatában a támadósor minden helyén szerepelt. A válogatott együttesben csak a jobbszélen játszott – kitűnően. Technikás, jól cselező, gyors és kapura is veszélyes szélsőnek bizonyult. A kombinatív játékban ügyesen vett részt. Beadásai használhatók voltak. Bátorsága, küzdőszelleme ellen sem lehetett kifogást emelni.

    forrás:
    Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig