magyarfutball.hu

portré: Lipcsei Péter
© tempofradi.hu
alias
Pedro
Lippi
Lipcsáj
Lipszikeli
Lipszláj
"Lipicai"
"Ikonpéter"
nemzetiség
Magyarország
életkor
45 éves
poszt
hátvéd
középpályás
kapcsolódó személy
kapcsolódó weboldalak

játékos

pályafutás
Kazincbarcikai SC
? - 1990
Ferencvárosi TC
1990 - 1995
FC Porto
1995 - 1996
SC Espinho (kölcsönben)
1996 - 1997
Ferencvárosi TC (kölcsönben)
1997 - 1998
Wüstenrot Salzburg (kölcsönben)
1998 - 2000
Ferencvárosi TC
2000 - 2010
eredmények / elismerések
4-szeres magyar bajnok (Ferencvárosi TC 1991-1992, 1994-1995, 2000-2001, 2003-2004)
6-szoros magyar kupagyőztes (Ferencvárosi TC 1991, 1993, 1994, 1995, 2003, 2004)
4-szeres magyar Szuperkupa-győztes (Ferencvárosi TC 1993, 1994, 1995, 2004)
Portugál bajnok (FC Porto 1995-1996)
Portugál Szuperkupa-győztes (FC Porto 1996)
Az év labdarúgója (1991, 1995)

edző

pályafutás
Ferencvárosi TC II.
2010 - 2017. június 20
Soroksár SC
2017. június 20 -
eredmények / elismerések
?
portré: Lipcsei Péter
2013-ban a Ferencváros öregfiúk csapatban© magyarfutball.hu
Mindenki a családomban, nagyszüleimet, szüleimet, testvéremet, aztán később a feleségemet is beleértve Budapesten született, én vagyok a kakukktojás, aki Kazincbarcikán. Minderről édesapám, és az ő sportkarrierje „tehet”. A születésem előtt került ugyanis Barcikára, ahová a család is vele költözött. Én ott születtem. Kicsi voltam még, mikor a szüleim elváltak, és édesanyám a gyerekekkel együtt visszaköltözött Budapestre. Eleven voltam, szerettem a labdát, az apai gének is munkálkodtak bennem, ezért hét évesen focizni vittek, mégpedig a lakóhelyünkhöz legközelebbi egyesületbe, ez pedig a 22. Volán volt. Bátyámmal együtt aztán az édesapámhoz költöztünk. Természetesen megtörtént az első átigazolásom, nyolc évesen a helyi utánpótlásban folytattam.2


Kazincbarcikai SC, ?-1990

Édesapám Barcikán volt edző és mivel nem tudott kire hagyni, így lejártam vele a pályára, elkezdtem focizni, és végigjártam a ranglétrát, játszottam a serdülő-, majd az ificsapatban, tagja voltam az ifiválogatottnak is, 17 évesen pedig az NB II-ben is bemutatkozhattam.1

Hívott a megyei csapat a Diósgyőr, de szívesen láttak volna Békéscsabán, sőt a Honvédban is. Édesapám azonban azt mondta, korai még elmennem, várjak, nem kések le semmiről. Szerencsére hallgattam rá. Amikor 1990 tavaszán osztályozót játszottunk a Honvéddal, országosan is nagy volt az érdeklődés. Az első meccset Pesten játszottuk, csak 1:0-ra kaptunk ki, majd a visszavágón hatalmas csatában 2:2-es döntetlen lett, így nem sikerült a barcikai csodát véghezvinnünk. Azt hiszem a pesti meccset nézte meg Nyilasi Tibor, akit akkor neveztek ki a Fradi edzőjének és egyből szorgalmazta a leigazolásomat.2


Ferencvárosi TC, 1990-1995

20 évesen az ember elhiszi, hogy ő a legnagyobb király, velem is elszaladt néha a ló, volt benne egy kis nagyképűség is, de szerencsére Nyíl és a rutinosabb játékosok ütöttek-vágtak, ahol tudtak, ezért hangoztatom mindig, milyen sokat köszönhetek Nyilasi Tibornak.1

Akkoriban az egy söprögető, két emberfogós középső védekezés volt divatban. Ebben a rendszerben Pintér Attila volt az utolsó védő, előtte játszottunk Limperger Zsolttal kettesben emberfogót.
Az első szezonban csupán egy gólt lőttem. A másodikban indultam be igazán. Erős voltam, ahogy már említettem, a falon is átmentem volna, ha azt kérik. Mi sem természetesebb, észlelte ezt Nyíl is, és egyre inkább bátorított, nyugodtan törjek előre, aztán a helyzet majd adja magát. Számtalan emlékezetes mérkőzést játszottunk, nehéz közülük egyet kiválasztani. Nem is tudok. Mindenféleképpen kiemelem az első alkalmakat, az 1991-ben vívott kupadöntőt a Vác ellen, amit 1:0-ra nyertünk meg, az 1992-ben az első bajnokságunkat bebiztosító diósgyőri meccset a 2:0-ás győzelemmel. Ez az utóbbi már a pályán is csodálatos volt, ám az igazi, azt hiszem, felülmúlhatatlan érzések utána töltöttek el, amikor hazafelé utaztunk. 1993-ban és 1994-ben is kupát nyertünk, 1995-ben pedig dupláztunk. És minden évben résztvettünk egy UEFA sorozatban, a kupagyőzelmeinkből adódóan elsősorban a KEK-ben. 1993-ban a Haladást vertük a döntőben, idehaza 11-es párbajjal, 1994-ben volt a Honvéd elleni – rendőri beavatkozásról is elhíresült – kupadöndő, 1995-ben pedig a Vácot vertük meg két mérkőzésen. Ez utóbbi döntő váci mérkőzése, a visszavágó számomra külön is emlékezetes. Idehaza 2:0-ra nyertünk, majd Vácott rövid fél óra alatt 3:0-s hátrányba kerültünk. Onnan nyertünk 4:3-ra, három gólt szereztem. Minden gól felejthetetlen számomra, ezek a nemzetközi tétmeccseken szerzettek pedig különösen. Egyrészt mert általuk nem csak a csapat szekerét sikerült előrébb tolnom, hanem mert ezekkel hatalmas örömet okoztam az értünk szorító százezreknek, akik közül csak az első tízezer juthatott be a stadionba, a többi a tévék előtt izgult és örült. Később hiába játszottam nagy sztárcsapatban, akár sokkal több néző előtt is, a fradisták által teremtett hangulatot sehol sem éreztem. Ez volt az abszolút közös hullámhossz, amikor a Fradi szellemiségében mindannyian egyetértettünk, mi játékosok lelkesítettük a szurkolókat és ők viszont. Szó szerint hergeltük egymást a szó legpozitívabb értelmében. A nálunk ekkor játszó külföldi játékosok mind csak csodálkoztak, őket is megérintette mindez. 2


FC Porto, 1995-1996

Akkor figyeltek fel rám, amikor a KEK-ben az idegenbeli hatgólos vereség után itthon 2-0-ra nyertünk. Csodálatos dolog, hogy oda tudtam kerülni, Bobby Robson elképesztően jó szakember volt és igazi úriember. Amikor júniusban elment, azt mondta nekem, találkozunk decemberben. Sajnos akkor még felépülőben voltam a sérülésemből, így nem teljesülhetett a Barcelona vezetők feltétele, hogy megnézzenek meccsen, így kútba esett ez a lehetőség. Bajnokok lettünk, portugál szuperkupát nyertünk, nekem is jól ment a játék, úgyhogy igazán rossz pillanatban jött a sérülés, emiatt néha foglalkoztat a gondolat, mire vihettem volna, ha az nincs.1

A Porto visszarendelt, a Fradi kivásárolni nem tudott volna. Visszakerültem a portugálokhoz, de egy egészen más összetételű csapathoz, mint amiben utoljára, a sérülésem előtt játszottam. Nem kaptam játéklehetőséget, amit türelmetlenül viseltem, mert játszani szerettem volna. Ekkor jött Hans Krankl megkeresése, aki a Salzburgba akart csábítani. 1998 telén aztán közös megegyezéssel felbontottuk a Portoval a szerződést és az osztrákokhoz igazoltam.2


SC Espinho, 1996-1997, kölcsönben

1995-ben négy éves szerződést írtunk alá. A játéklehetőség hiányában a Porto 4 meccs erejéig kölcsönadott a Sporting Espinho csapatának, hogy formába lendüljek. Ez egy Portótól 8 km-re levő kisváros, akkor még elsőosztályú csapata volt, amelyik az odaérkezésemkor már fix kieső volt. A társak motivációjáról ez sok mindent elárul.2


Ferencvárosi TC, 1997-1998, kölcsönben

Újra Nyilasi Tibor lett a Fradi edzője, aki figyelemmel kísérvén a sorsom, azonnal kérte a vezetőket, hogy oldják meg a kölcsönvételem. A portugáloknak is érdeke volt, hogy tényleg játékba lendüljek, erre szerintük is kiváló lehetőség volt a hazai környezet, ezért megkötötték az üzletet, egy évig újra itthon játszhattam.2


Wüstenrot Salzburg, 1998-2000, kölcsönben

És hogy Robson mennyire szeretett volna, azt talán igazolja az is, hogy 1998-ban, amikor a Newcastle edzője lett, közölte az illetékesekkel, hogy két hetet ad számukra Lipcsei megszerzésére. Akkor már a Salzburg játékosa voltam. Szerintem a Salzburggal gond nélkül meg tudtak volna egyezni, ám akkor még Magyarország az EU-n kívül volt, így az innen jött játékosokra is vonatkozott az a szabály, hogy csak akkor kaphattak munkavállalási engedélyt, ha az előző két évben a válogatott meccsek 75%-án játszottak. Ez nálam, a sérülésnek, az azt követő hercehurcának köszönhetően nem teljesült. Másodszor sem tudtam követni Bobby Robsont.
Őszintén szólva nagyon furcsa volt a déli temperamentumú Portugáliából Ausztriába költözni. Pluszban, a két bajnokság színvonala között is nagy a különbség. Mai eszemmel valószínűleg Portoban maradtam volna és megküzdök a csapatba kerülésért. Azért az Ausztriában töltött másfél év alatt is bejutottunk egyszer a kupadöntőbe, ahol a LASK Linz mögött másodikok lettünk.2


Ferencvárosi TC, 2000-2010

Ez itt az én hazám, ez az én klubom, a második otthonom. Ide barátok közé érkeztem, itt megint új barátokra leltem, itt megint újjászülettem. Ha a portói távozás döntését utólag megbántam, ez az amit soha nem fogok megbánni.
Szerintem, aki szívvel-lélekkel űzi ezt a játékot, annak ez nagyon fontos. Sokkal könnyebb úgy elérni a sikereket, hogy tudom, a társaim is ugyanúgy éreznek, mint én. Ugyanúgy képesek meghalni a sikerért, ugyanúgy tudnak örülni a győzelmeknek, ugyanúgy bántja őket egy-egy vereség, mint engem. Az új korszakban én már a kezdettől az idősebbek közé tartoztam, igyekeztem átadni mindazt, amit 10 évvel korábban magam is kaptam a rutinosabb társaimtól. Nagyon jó barátom lett Dragóner Attila, Gera Zoli, Huszti Szabi, de Tököli Attila is.2

...
 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!