magyarfutball.hu

portré: Lipcsei Péter
© tempofradi.hu
alias
Pedro
Lippi
Lipcsáj
Lipszikeli
Lipszláj
"Lipicai"
"Ikonpéter"
nemzetiség
Magyarország
életkor
52 éves
poszt
hátvéd
középpályás
kapcsolódó személy
kapcsolódó weboldalak

játékos

pályafutás
Kazincbarcikai SC
? - 1990
Ferencvárosi TC
1990 - 1995
FC Porto
1995 - 1996
SC Espinho (kölcsönben)
1996 - 1997
Ferencvárosi TC (kölcsönben)
1997 - 1998
Wüstenrot Salzburg (kölcsönben)
1998 - 2000
Ferencvárosi TC
2000 - 2010
eredmények / elismerések
4-szeres magyar bajnok (Ferencvárosi TC 1991-1992, 1994-1995, 2000-2001, 2003-2004)
6-szoros magyar kupagyőztes (Ferencvárosi TC 1991, 1993, 1994, 1995, 2003, 2004)
4-szeres magyar Szuperkupa-győztes (Ferencvárosi TC 1993, 1994, 1995, 2004)
Portugál bajnok (FC Porto 1995-1996)
Portugál Szuperkupa-győztes (FC Porto 1996)
Az év labdarúgója (1991, 1995)

edző

pályafutás
Ferencvárosi TC II.
2010 - 2017. június 20
Soroksár SC
2017. június 20 -
eredmények / elismerések
UEFA Pro Licence
?
portré: Lipcsei Péter
2013-ban a Ferencváros öregfiúk csapatban© magyarfutball.hu
Mindenki a családomban, nagyszüleimet, szüleimet, testvéremet, aztán később a feleségemet is beleértve Budapesten született, én vagyok a kakukktojás, aki Kazincbarcikán. Minderről édesapám, és az ő sportkarrierje „tehet”. A születésem előtt került ugyanis Barcikára, ahová a család is vele költözött. Én ott születtem. Kicsi voltam még, mikor a szüleim elváltak, és édesanyám a gyerekekkel együtt visszaköltözött Budapestre. Eleven voltam, szerettem a labdát, az apai gének is munkálkodtak bennem, ezért hét évesen focizni vittek, mégpedig a lakóhelyünkhöz legközelebbi egyesületbe, ez pedig a 22. Volán volt. Bátyámmal együtt aztán az édesapámhoz költöztünk. Természetesen megtörtént az első átigazolásom, nyolc évesen a helyi utánpótlásban folytattam.2


Kazincbarcikai SC, ?-1990

Édesapám Barcikán volt edző és mivel nem tudott kire hagyni, így lejártam vele a pályára, elkezdtem focizni, és végigjártam a ranglétrát, játszottam a serdülő-, majd az ificsapatban, tagja voltam az ifiválogatottnak is, 17 évesen pedig az NB II-ben is bemutatkozhattam.1

Hívott a megyei csapat a Diósgyőr, de szívesen láttak volna Békéscsabán, sőt a Honvédban is. Édesapám azonban azt mondta, korai még elmennem, várjak, nem kések le semmiről. Szerencsére hallgattam rá. Amikor 1990 tavaszán osztályozót játszottunk a Honvéddal, országosan is nagy volt az érdeklődés. Az első meccset Pesten játszottuk, csak 1:0-ra kaptunk ki, majd a visszavágón hatalmas csatában 2:2-es döntetlen lett, így nem sikerült a barcikai csodát véghezvinnünk. Azt hiszem a pesti meccset nézte meg Nyilasi Tibor, akit akkor neveztek ki a Fradi edzőjének és egyből szorgalmazta a leigazolásomat.2


Ferencvárosi TC, 1990-1995

20 évesen az ember elhiszi, hogy ő a legnagyobb király, velem is elszaladt néha a ló, volt benne egy kis nagyképűség is, de szerencsére Nyíl és a rutinosabb játékosok ütöttek-vágtak, ahol tudtak, ezért hangoztatom mindig, milyen sokat köszönhetek Nyilasi Tibornak.1

Akkoriban az egy söprögető, két emberfogós középső védekezés volt divatban. Ebben a rendszerben Pintér Attila volt az utolsó védő, előtte játszottunk Limperger Zsolttal kettesben emberfogót.
Az első szezonban csupán egy gólt lőttem. A másodikban indultam be igazán. Erős voltam, ahogy már említettem, a falon is átmentem volna, ha azt kérik. Mi sem természetesebb, észlelte ezt Nyíl is, és egyre inkább bátorított, nyugodtan törjek előre, aztán a helyzet majd adja magát. Számtalan emlékezetes mérkőzést játszottunk, nehéz közülük egyet kiválasztani. Nem is tudok. Mindenféleképpen kiemelem az első alkalmakat, az 1991-ben vívott kupadöntőt a Vác ellen, amit 1:0-ra nyertünk meg, az 1992-ben az első bajnokságunkat bebiztosító diósgyőri meccset a 2:0-ás győzelemmel. Ez az utóbbi már a pályán is csodálatos volt, ám az igazi, azt hiszem, felülmúlhatatlan érzések utána töltöttek el, amikor hazafelé utaztunk. 1993-ban és 1994-ben is kupát nyertünk, 1995-ben pedig dupláztunk. És minden évben résztvettünk egy UEFA sorozatban, a kupagyőzelmeinkből adódóan elsősorban a KEK-ben. 1993-ban a Haladást vertük a döntőben, idehaza 11-es párbajjal, 1994-ben volt a Honvéd elleni – rendőri beavatkozásról is elhíresült – kupadöndő, 1995-ben pedig a Vácot vertük meg két mérkőzésen. Ez utóbbi döntő váci mérkőzése, a visszavágó számomra külön is emlékezetes. Idehaza 2:0-ra nyertünk, majd Vácott rövid fél óra alatt 3:0-s hátrányba kerültünk. Onnan nyertünk 4:3-ra, három gólt szereztem. Minden gól felejthetetlen számomra, ezek a nemzetközi tétmeccseken szerzettek pedig különösen. Egyrészt mert általuk nem csak a csapat szekerét sikerült előrébb tolnom, hanem mert ezekkel hatalmas örömet okoztam az értünk szorító százezreknek, akik közül csak az első tízezer juthatott be a stadionba, a többi a tévék előtt izgult és örült. Később hiába játszottam nagy sztárcsapatban, akár sokkal több néző előtt is, a fradisták által teremtett hangulatot sehol sem éreztem. Ez volt az abszolút közös hullámhossz, amikor a Fradi szellemiségében mindannyian egyetértettünk, mi játékosok lelkesítettük a szurkolókat és ők viszont. Szó szerint hergeltük egymást a szó legpozitívabb értelmében. A nálunk ekkor játszó külföldi játékosok mind csak csodálkoztak, őket is megérintette mindez. 2


FC Porto, 1995-1996

Akkor figyeltek fel rám, amikor a KEK-ben az idegenbeli hatgólos vereség után itthon 2-0-ra nyertünk. Csodálatos dolog, hogy oda tudtam kerülni, Bobby Robson elképesztően jó szakember volt és igazi úriember. Amikor júniusban elment, azt mondta nekem, találkozunk decemberben. Sajnos akkor még felépülőben voltam a sérülésemből, így nem teljesülhetett a Barcelona vezetők feltétele, hogy megnézzenek meccsen, így kútba esett ez a lehetőség. Bajnokok lettünk, portugál szuperkupát nyertünk, nekem is jól ment a játék, úgyhogy igazán rossz pillanatban jött a sérülés, emiatt néha foglalkoztat a gondolat, mire vihettem volna, ha az nincs.1

A Porto visszarendelt, a Fradi kivásárolni nem tudott volna. Visszakerültem a portugálokhoz, de egy egészen más összetételű csapathoz, mint amiben utoljára, a sérülésem előtt játszottam. Nem kaptam játéklehetőséget, amit türelmetlenül viseltem, mert játszani szerettem volna. Ekkor jött Hans Krankl megkeresése, aki a Salzburgba akart csábítani. 1998 telén aztán közös megegyezéssel felbontottuk a Portoval a szerződést és az osztrákokhoz igazoltam.2


SC Espinho, 1996-1997, kölcsönben

1995-ben négy éves szerződést írtunk alá. A játéklehetőség hiányában a Porto 4 meccs erejéig kölcsönadott a Sporting Espinho csapatának, hogy formába lendüljek. Ez egy Portótól 8 km-re levő kisváros, akkor még elsőosztályú csapata volt, amelyik az odaérkezésemkor már fix kieső volt. A társak motivációjáról ez sok mindent elárul.2


Ferencvárosi TC, 1997-1998, kölcsönben

Újra Nyilasi Tibor lett a Fradi edzője, aki figyelemmel kísérvén a sorsom, azonnal kérte a vezetőket, hogy oldják meg a kölcsönvételem. A portugáloknak is érdeke volt, hogy tényleg játékba lendüljek, erre szerintük is kiváló lehetőség volt a hazai környezet, ezért megkötötték az üzletet, egy évig újra itthon játszhattam.2


Wüstenrot Salzburg, 1998-2000, kölcsönben

És hogy Robson mennyire szeretett volna, azt talán igazolja az is, hogy 1998-ban, amikor a Newcastle edzője lett, közölte az illetékesekkel, hogy két hetet ad számukra Lipcsei megszerzésére. Akkor már a Salzburg játékosa voltam. Szerintem a Salzburggal gond nélkül meg tudtak volna egyezni, ám akkor még Magyarország az EU-n kívül volt, így az innen jött játékosokra is vonatkozott az a szabály, hogy csak akkor kaphattak munkavállalási engedélyt, ha az előző két évben a válogatott meccsek 75%-án játszottak. Ez nálam, a sérülésnek, az azt követő hercehurcának köszönhetően nem teljesült. Másodszor sem tudtam követni Bobby Robsont.
Őszintén szólva nagyon furcsa volt a déli temperamentumú Portugáliából Ausztriába költözni. Pluszban, a két bajnokság színvonala között is nagy a különbség. Mai eszemmel valószínűleg Portoban maradtam volna és megküzdök a csapatba kerülésért. Azért az Ausztriában töltött másfél év alatt is bejutottunk egyszer a kupadöntőbe, ahol a LASK Linz mögött másodikok lettünk.2


Ferencvárosi TC, 2000-2010

Ez itt az én hazám, ez az én klubom, a második otthonom. Ide barátok közé érkeztem, itt megint új barátokra leltem, itt megint újjászülettem. Ha a portói távozás döntését utólag megbántam, ez az amit soha nem fogok megbánni.
Szerintem, aki szívvel-lélekkel űzi ezt a játékot, annak ez nagyon fontos. Sokkal könnyebb úgy elérni a sikereket, hogy tudom, a társaim is ugyanúgy éreznek, mint én. Ugyanúgy képesek meghalni a sikerért, ugyanúgy tudnak örülni a győzelmeknek, ugyanúgy bántja őket egy-egy vereség, mint engem. Az új korszakban én már a kezdettől az idősebbek közé tartoztam, igyekeztem átadni mindazt, amit 10 évvel korábban magam is kaptam a rutinosabb társaimtól. Nagyon jó barátom lett Dragóner Attila, Gera Zoli, Huszti Szabi, de Tököli Attila is.2

...
 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!

hozzászólások

  1. avatar: magyarfutball.hu
    2019.01.26, 15:18
    Lipcsei tulajdonképpen büszke lehet a pályafutására, nagyjából tényleg kihozta magából a maximumot, amit ki lehetett azt kihozott. Hazai szinten mindent elért amit lehetett és nemzetközi szinten is megállta a helyét. A portugál Porto csapatában egy szezont stabilan végigjátszott és alapember volt. Aztán balszerencsés lett, megsérült és utána már nem tudott visszakerülni a csapatba. Az osztrák Salzburgban két évet töltött el. Annyival lehetett volna több neki a karrierjében, ha nincs a sérülés, akkor nemcsak egy évet, hanem több évet is játszott volna a Portóban, mert akkoriban ment neki a legjobban.
    Azért ezek nem hangzanak rosszul, a mai magyar fiatalok nem jutnak el még ennek a közelébe sem.
    A Fradival itthon mindent megnyert amit meglehet: bajnokságok, kupák, és a klub játékosrekordere lett: 647 meccsel ő a rekorder.

    lp nem lehet büszke a pályafutására. Sokkal több volt benne. Eredendően volt akkora tehetség mint a cseh aranylabdás Nedved. Hagyjuk a sérülés dumát. Rengeteg külföldi játékosnak volt fiatalon vagy akár idősebben olyan sérülés mint lp-nek de azok közül sokan vissza tudták nyerni eredeti formájukat, vagy azt megközelítőt. lp szinte bőgve panaszkodta hogy milyen durva edzéseket kell végeznie a felépülése érdekében. Na ekkor már biztos volt hogy sose lesz belőle komoly játékos még gyengébb csapatokban sem. Meg is bukott egy portugál kiscsapatban. Volt osztrákoknál két átlagos éve, nem is tartóztatták a sógorok és 28 évesen hazajött a nagyon primitív mb1-be ahol kétségkívül jó volt. A válogatottban sohasem játszott jól, leginkéább lötyögött, alibizett é stevékeny részese volt jónéhány porigalázó vereségünknek.: pl.: 1995 izlandi vereség, jugó 1-7, 0-5. Persze az is tény hogy nem elsősorban ő a hibás hogy nem lett olyan játékos mint a cseh aranylabdás Nedved, vagy legalább olyan mint sok vele korabeli átlagos szerb, horvát, cseh, román, bulgár válogatott játékos, mert lp nem kapta meg itthon az erőnlélti, mentális, taktikai alapokat. Ezért nem tudott felépülni a sérüléséből.

    http://www.nemzetisport.hu/nso_cikkhozzaszolas/?cikk_id=2680651