Saját fiók létrehozásával tudsz mérkőzéseket értékelni, értesülhetsz a kedvenc klubod és játékosaidhoz kapcsolódó fontos információkról, kiderítheted, hogy te jártál-e eddig a legtöbb meccsen, segíthetsz hiányzó adatok beadásában és bármihez hozzászólhatsz.
Csonkolt élet
Az egykori újpesti balszélső, Rossi Ferenc tragikus története
+ Úristen, itt lakik?
- Már három éve. Szörnyűnek találja?
+ Hát... Villany sincs?
- Nincs. Láthatja, itt fekszem ezen a kétszemélyes rekamién, a vaksötétben. Na, de várjon, meggyújtok magának egy gyertyát, hogy azért lásson. Bár itt nincs mit nézni. Ebben a lyukban élek, a hokedlimmel, az ütött-ko- pott szekrényemmel, meg Erzsóval, az élettársammal.
+ Mivel fűt?
- Semmivel. Télen a dunyha alá bújok. Ki lehet bírni.
+ Es hol fürdik?
- A nővéremnél. Ő Békásmegyeren lakik. Messze van innen, de időnként elmegyek hozzá. Sokat segít. Vécére pedig a közeli-kocsmába járok.
+ így, egy lábbal is?
- így egy kicsit nehezebb, de a héten kapok műlábat. Szóltak az orvosok, hogy menjek el Újpestre, ott vehetem át. Nem tudja véletlenül, hogy nekem ezért űzetnem kell majd?
+ Őszintén szólva, nem. Nincs pénze?
- Nincs.
+ Miért kellett amputálni a lábát?
- Érszűkületem volt. Alig vártam, hogy megszabaduljak attól a lábtól.
+ A bal lábát vágták le, s annak idején ezzel cselezett, ezzel lőtte a gólokat a Dózsában...
- Rég volt. Mostanában már nagyon haragudtam a bal lábamra. Rengeteget szenvedtem miatta. Állandóan fájt, zsibbadt, begyulladt. Már nem tudtam elviselni a szagát sem. Azt mondtam, inkább vágják le. Először úgy volt, hogy csak a bokámig nyisszantanak, aztán szólt az orvos: „Feri bátyó, nem megy a boka, combból kell vágnunk, combtőből...". Én meg bólogattam, és azt akartam, minél hamarabb legyünk túl rajta.
+ Még szerencse, hogy itt van magával az élettársa. Gondolom, ő sokat segít.
- Rendes asszony, csak sokat iszik. Meg aztán rosszak az idegei, állandóan ideggyógyászati szakrendelésre jár. Nem könnyű vele. De tényleg jó, hogy van. Most például azért nincs itthon, mert az éh ügyeimet intézi.
+ Mióta vannak együtt?
- Mióta is?... Már legalább nyolc éve.
+ Sohasem volt nős?
- Nem. Valahogy úgy hozta az életem, hogy nem akartam megnősülni. De egy lányra sokat gondolok... Még ma is előttem van a képe. Fiatalok voltunk.. A menyasszonyom volt, én meg elküldtem.
+ Ha szerette, miért küldte el?
- Azért, mert tüdőbeteg lettem. Ő meg Szegeden élt, és nem akartam, hogy amíg én egy évig a Korányiban leszek, várjon rám. Ügy gondoltam, jobb ez így, neki is, nekem is. Ma is szeretem... Na, mindjárt elsírom magam, ahogy beszélek róla. A nyomorúságomban, a betegségemben már csak ez maradt nekem. Az emlékeim.
+ Mennyi idős most?
- Ötvenkilenc. Többnek nézett, ugye?
+ Sokat ivott?
- Szerettem az italt. Volt, hogy napi két-három üveg bort is megittam. Kadarkát. Ültem az óbudai piacon, a kocsmában a haverokkal, aztán ittunk, meg dumáltunk. Könnyen lecsúszott az a két-három üveg. Különben akkor kezdtem inni, amikor a Korányiban kezeltek. A tüdőbetegségem aíatt. Volt egy közeli presszó, oda jártam. Akkor még söröztem, később tértem át a borra.
+ Látom, sok mindenre emlékszik. A futballra, az Újpestre gondol-e még néha?
- Talán nem is élnék már, ha ezek az emlékeim nem lennének. Persze, hogy gondolok, az volt életem legszebb időszaka! Az Újpest balszélsője lehettem.
+ Mondok magának egy összeállítást: Török - Káposzta, Rajna, Sóvári - Solymosi, Borsányi - Lenkei, . . .
- ... Göröcs, Halápi, Kuharszki, Rossi. Jól mondom? Remek csapat volt ám ez!
+ Annyira remek, hogy az 1960-61- es KEK-sorozatban az elődöntőig jutott. Emlékszik erre?
- Minden meccsre már nem.
+ Az első fordulóban a máltai Flori- ana La Valettát győzték le. Aztán jött az Ajax, és a Népstadionban rendezett visszavágón három-egyre nyertek, és továbbjutottak. A harmadik körben a skót Dunfermline hajtott fejet az Újpest előtt, majd az elődöntőben a Fio- rentina állította meg a Dózsát. Még azt is olvastam, hogy ön csaknem minden meccsen szerepelt és gólt is lőtt. Na mit szól?
- Jó, hogy itt van... Hallgatnám késő estig. Már régen beszélgettem így valakivel. Senki sem kíváncsi rám. De megértem, kinek lenne kedve idejönni, egy ilyen pincelakásba, ahol se villany, se fűtés, és ahol csak egy féllábú nyomorék fekszik mozdulatlanul... Nincs egy cigarettája?
+ Nem dohányzom, de legközelebb hozok magának egy csomaggal...
- Symphoniát szivok. De már nem iszom. Három éve egy kortyot sem. Szegény Erzsó, az iszik helyettem. Ő is a kadarkát szereti. De inkább a fut- ballról beszélgessünk. Gondolom, az érdekli.
+ Honnan került Újpestre?
- Ez hosszú történet.
+ Meséljen csak.
- Óbudai gyerek vagyok, apám és anyám a téglagyárban dolgozott. Apámat nem ismertem, elvitték az oroszok. Soha nem jött vissza. Anyám nevelt hatunkat, öt lányt, meg engem, az egy szem fiút. Szoba-konyhás lakásban laktunk, képzelheti, milyen izgalmas gyerekkorom volt az öt lánytest- véremmél... Jártam iskolába, de abbahagytam, mert kellett a pénz. Én is a téglagyárba kerültem. Rakodtam, melóztam becsülettel. És imádtam futballozni. Egyszer, a téglagyári egyes telep csapata, amelyikben én is játszottam, barátságos meccset vívott a kettes telepiekkel, a mérkőzésen ott volt Mézes Sándor. Ő fedezett fel engem. Akkor tizenöt éves voltam, és hívott az UFC-be. Odamentem, de két hónap múlva megint üzent a Mézes úr, hogy a Gyárépítőkbe került, és menjek el edzésre. Tudja, kik játszottak a Gyárépítőkben?
+ Nem könnyű kérdés...
- Kuharszki, Káposzta, Sas Gyula. Ismeri őket, nem? Én is közéjük kerültem. Aztán ötvenhétben, a forradalom után az NB III-ba felkerült Józsefvárosi Szállítók játékosa lettem. Nagy Sándor intéző hívott oda. Homokos pálya volt, a világ végén, a Somfa utcában. Na, ott jól kerestem. A futball mellett, persze, melóznom is kellett. Bírtam. A Józsefvárosi Szállítókban lettem balszélső. Aztán ötvennyolcban Balogh Bonzó látott játszani, és hívott az Újpestbe. A Szállítóktól nem akartak elengedni, ezért ki kellett várnom egy éVet. Nem bántam, alig vártam, hogy a Dózsában játsszak. Hatvanban mutatkoztam be bajnoki meccsen. A Szeged alaposan elvert bennünket, talán négy-nullra kaptunk ki. Fenyvesi Laci bácsi volt az edzőnk, és én attól a pillanattól kezdve az Újpest balszélsője lettem.
+ Hallottam, hogy egyszer jó kis botrányt kavart.
- Hát ezt meg ki mesélte?
+ Végül is mindegy... Nem akar erről beszélni?
- Ha érdekli, elmesélhetem... Párizsban játszottunk az Újpesttel. Már meg nem mondom, milyen torna volt, de kikaptunk a Botafogótól, és én annyira elkeseredtem a vereség miatt, hogy este a szállodából egyedül elindultam világot látni. Járkáltam Párizsban, betértem egy-két kocsmába, végül egy kuplerájban kötöttem ki. Hú, ha látta volna azokat a nőket! Egyik szebb volt, mint a másik! Hárommal vagy néggyel kerültem közelebbi kapcsolatba, és ez ugye, nem egy-két perc... Mire végeztünk, reggel lett. Mentem vissza a szállodába, a csapat meg sehol. Visszautaztak Budapestre. Jöttek a rendőrök, bevittek, majd a magyar nagykövetségre szállítottak, úgy jutottam haza. Lett is nagy botrány. Á játéktól nem tiltottak el, de fél évig nem kaptam fizetést. Akkoriban soroztak bennünket, és az orvosi vizsgálaton derült ki, hogy tüdőbeteg vagyok. Ahogy már mondtam, egy
évig voltam a Korányiban. Amikor kiengedtek, és gyógyultnak nyilvánítottak, visszamentem Újpestre, de éreztem, hogy
már nem számítanak rám. Szusza Ferenc volt az edző, meg ott volt a Tóth Misi is, és engem fogyasztani, futtatni akartak, pedig hatvanöt kiló voltam. Elegem lett, otthagytam a Dózsát. Elmentem melózni. Később még három évet játszottam Szekszárdon, ott sem ment rosszul, hívott a Komló, de akkor már nem érdekelt annyira a futball. Abbahagytam, és sörmeccseken játszottam az ÚFC öregfiúkban.
+ Volt lakása?
Sokáig anyuval meg a testvéreimmel éltem, aztán amikor anyám meghalt, egyedül maradtam Óbudán, a Váradi utcai másfél szobás lakásban.
+ Miért nem ott él?
- Azért, mert egy szélhámos becsapott. Miután befejeztem a futballt, még többet ittam. Amolyan „limlom” életet éltem. Hol itt dolgoztam, hol ott. Egyre mélyebbre süllyedtem. Csak az alkohol adott egy kis örömet. Aztán gyomorfekélyem lett. Kórházba vittek, és megoperáltak. Az operáció után nem sokkal idegrohamot kaptam, kitéptem magamból az infúziós csöveket, és dühöngtem, mint egy őrült. Az idegosztályra szállítottak, ott kezeltek hetekig. Amikor hazaengedtek, megkeresett egy férfi, hogy cseréljem el vele a lakásomat. Pénzt is ígért. Nem voltam teljesen normális állapotomban, és ezt használta ki. Újra és újra megjelent, és addig-addig itatott, míg alá nem írtam neki az összes papírt. És egyszer csak itt találtam magam ebben a lyukban... És tudja, mi a legszörnyűbb az egészben? Innen is ki akarnak költöztetni!
+ Atyavilág!
- A napokban volt itt az önkormányzattól valaki, és azt mondta, hogy én jogtalanul bitorlóm ezt a pincelakást. Ezt a lyukat, érti? Csak néztem a nőre, mutattam neki, hogy most vágták le a lábam. Kérdeztem tőle, hogy hova menjek?
+ Tényleg, hova menne?!
- A híd alá. Innen már ez következik... Meg a halál. Nem élet ez így... Nekem befellegzett... Tönkretett az élet, beteg és tehetetlen vagyok. Szánalmas figura.
+ Ki tehet róla? Ki, vagy mi az oka annak, hogy ilyen sorsra jutott?
-Én.
+ Megbánt mindent?
- Nem. Csak egy dolgot bánok, hogy azt a lányt, azt a szegedi menyecskét elengedtem. Ha ő, akkor, fiatalon mellettem marad, másként alakult volna minden. Nem züllök el, lett volna értelme mindennek. Nem jutottam volna ilyen sorsra.
+ Miből él most?
- Erzsó nyugdíjából. Meg a nővérem is segít. Néha kapunk tőle ezt, azt. Lehet, hogy engem most leszázalékolnak, és akkor jogosult leszek rokkantnyugdíjra. Csak hát félek, hogy innen is el kell költöznünk... Hadd kérdezzem már meg: lát ebbe a sötétbe írni?
+ Látok, köszönöm. Inkább a régi barátai látnák azt, hogyan él. Tudom, hogy Kuharszki, a „Kukac” volt a legjobb haverja.
- Vele voltam mindig. Rég találkoztunk...
+ Hátha segítenek most...
- Nem hiszem, de már úgyis késő... Nekem már nincs semmi örömöm az életben. Már senki sem tudja, hogy ki voltam én... Ki emlékszik rá, hogy játszott egyszer az Újpesti Dózsában egy Rossi Ferenc nevű balszélső?
+ Itt vagyok például én.
- Köszönöm, hogy eljött, hogy meghallgatott, hogy
- " kíváncsi volt rám. Örömmel
látnám máskor is, csak mire újra meglátogatja, már kitesznek innen is. Aztán fél lábbal elindulok valahová... Valahová, ahol... Ahol már senki sem talál meg.
† Rossi Ferenc (? 1941.09.14 - Erdőkertes 2003) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
Az egykori újpesti balszélső, Rossi Ferenc tragikus története
+ Úristen, itt lakik?
- Már három éve. Szörnyűnek találja?
+ Hát... Villany sincs?
- Nincs. Láthatja, itt fekszem ezen a kétszemélyes rekamién, a vaksötétben. Na, de várjon, meggyújtok magának egy gyertyát, hogy azért lásson. Bár itt nincs mit nézni. Ebben a lyukban élek, a hokedlimmel, az ütött-ko- pott szekrényemmel, meg Erzsóval, az élettársammal.
+ Mivel fűt?
- Semmivel. Télen a dunyha alá bújok. Ki lehet bírni.
+ Es hol fürdik?
- A nővéremnél. Ő Békásmegyeren lakik. Messze van innen, de időnként elmegyek hozzá. Sokat segít. Vécére pedig a közeli-kocsmába járok.
+ így, egy lábbal is?
- így egy kicsit nehezebb, de a héten kapok műlábat. Szóltak az orvosok, hogy menjek el Újpestre, ott vehetem át. Nem tudja véletlenül, hogy nekem ezért űzetnem kell majd?
+ Őszintén szólva, nem. Nincs pénze?
- Nincs.
+ Miért kellett amputálni a lábát?
- Érszűkületem volt. Alig vártam, hogy megszabaduljak attól a lábtól.
+ A bal lábát vágták le, s annak idején ezzel cselezett, ezzel lőtte a gólokat a Dózsában...
- Rég volt. Mostanában már nagyon haragudtam a bal lábamra. Rengeteget szenvedtem miatta. Állandóan fájt, zsibbadt, begyulladt. Már nem tudtam elviselni a szagát sem. Azt mondtam, inkább vágják le. Először úgy volt, hogy csak a bokámig nyisszantanak, aztán szólt az orvos: „Feri bátyó, nem megy a boka, combból kell vágnunk, combtőből...". Én meg bólogattam, és azt akartam, minél hamarabb legyünk túl rajta.
+ Még szerencse, hogy itt van magával az élettársa. Gondolom, ő sokat segít.
- Rendes asszony, csak sokat iszik. Meg aztán rosszak az idegei, állandóan ideggyógyászati szakrendelésre jár. Nem könnyű vele. De tényleg jó, hogy van. Most például azért nincs itthon, mert az éh ügyeimet intézi.
+ Mióta vannak együtt?
- Mióta is?... Már legalább nyolc éve.
+ Sohasem volt nős?
- Nem. Valahogy úgy hozta az életem, hogy nem akartam megnősülni. De egy lányra sokat gondolok... Még ma is előttem van a képe. Fiatalok voltunk.. A menyasszonyom volt, én meg elküldtem.
+ Ha szerette, miért küldte el?
- Azért, mert tüdőbeteg lettem. Ő meg Szegeden élt, és nem akartam, hogy amíg én egy évig a Korányiban leszek, várjon rám. Ügy gondoltam, jobb ez így, neki is, nekem is. Ma is szeretem... Na, mindjárt elsírom magam, ahogy beszélek róla. A nyomorúságomban, a betegségemben már csak ez maradt nekem. Az emlékeim.
+ Mennyi idős most?
- Ötvenkilenc. Többnek nézett, ugye?
+ Sokat ivott?
- Szerettem az italt. Volt, hogy napi két-három üveg bort is megittam. Kadarkát. Ültem az óbudai piacon, a kocsmában a haverokkal, aztán ittunk, meg dumáltunk. Könnyen lecsúszott az a két-három üveg. Különben akkor kezdtem inni, amikor a Korányiban kezeltek. A tüdőbetegségem aíatt. Volt egy közeli presszó, oda jártam. Akkor még söröztem, később tértem át a borra.
+ Látom, sok mindenre emlékszik. A futballra, az Újpestre gondol-e még néha?
- Talán nem is élnék már, ha ezek az emlékeim nem lennének. Persze, hogy gondolok, az volt életem legszebb időszaka! Az Újpest balszélsője lehettem.
+ Mondok magának egy összeállítást: Török - Káposzta, Rajna, Sóvári - Solymosi, Borsányi - Lenkei, . . .
- ... Göröcs, Halápi, Kuharszki, Rossi. Jól mondom? Remek csapat volt ám ez!
+ Annyira remek, hogy az 1960-61- es KEK-sorozatban az elődöntőig jutott. Emlékszik erre?
- Minden meccsre már nem.
+ Az első fordulóban a máltai Flori- ana La Valettát győzték le. Aztán jött az Ajax, és a Népstadionban rendezett visszavágón három-egyre nyertek, és továbbjutottak. A harmadik körben a skót Dunfermline hajtott fejet az Újpest előtt, majd az elődöntőben a Fio- rentina állította meg a Dózsát. Még azt is olvastam, hogy ön csaknem minden meccsen szerepelt és gólt is lőtt. Na mit szól?
- Jó, hogy itt van... Hallgatnám késő estig. Már régen beszélgettem így valakivel. Senki sem kíváncsi rám. De megértem, kinek lenne kedve idejönni, egy ilyen pincelakásba, ahol se villany, se fűtés, és ahol csak egy féllábú nyomorék fekszik mozdulatlanul... Nincs egy cigarettája?
+ Nem dohányzom, de legközelebb hozok magának egy csomaggal...
- Symphoniát szivok. De már nem iszom. Három éve egy kortyot sem. Szegény Erzsó, az iszik helyettem. Ő is a kadarkát szereti. De inkább a fut- ballról beszélgessünk. Gondolom, az érdekli.
+ Honnan került Újpestre?
- Ez hosszú történet.
+ Meséljen csak.
- Óbudai gyerek vagyok, apám és anyám a téglagyárban dolgozott. Apámat nem ismertem, elvitték az oroszok. Soha nem jött vissza. Anyám nevelt hatunkat, öt lányt, meg engem, az egy szem fiút. Szoba-konyhás lakásban laktunk, képzelheti, milyen izgalmas gyerekkorom volt az öt lánytest- véremmél... Jártam iskolába, de abbahagytam, mert kellett a pénz. Én is a téglagyárba kerültem. Rakodtam, melóztam becsülettel. És imádtam futballozni. Egyszer, a téglagyári egyes telep csapata, amelyikben én is játszottam, barátságos meccset vívott a kettes telepiekkel, a mérkőzésen ott volt Mézes Sándor. Ő fedezett fel engem. Akkor tizenöt éves voltam, és hívott az UFC-be. Odamentem, de két hónap múlva megint üzent a Mézes úr, hogy a Gyárépítőkbe került, és menjek el edzésre. Tudja, kik játszottak a Gyárépítőkben?
+ Nem könnyű kérdés...
- Kuharszki, Káposzta, Sas Gyula. Ismeri őket, nem? Én is közéjük kerültem. Aztán ötvenhétben, a forradalom után az NB III-ba felkerült Józsefvárosi Szállítók játékosa lettem. Nagy Sándor intéző hívott oda. Homokos pálya volt, a világ végén, a Somfa utcában. Na, ott jól kerestem. A futball mellett, persze, melóznom is kellett. Bírtam. A Józsefvárosi Szállítókban lettem balszélső. Aztán ötvennyolcban Balogh Bonzó látott játszani, és hívott az Újpestbe. A Szállítóktól nem akartak elengedni, ezért ki kellett várnom egy éVet. Nem bántam, alig vártam, hogy a Dózsában játsszak. Hatvanban mutatkoztam be bajnoki meccsen. A Szeged alaposan elvert bennünket, talán négy-nullra kaptunk ki. Fenyvesi Laci bácsi volt az edzőnk, és én attól a pillanattól kezdve az Újpest balszélsője lettem.
+ Hallottam, hogy egyszer jó kis botrányt kavart.
- Hát ezt meg ki mesélte?
+ Végül is mindegy... Nem akar erről beszélni?
- Ha érdekli, elmesélhetem... Párizsban játszottunk az Újpesttel. Már meg nem mondom, milyen torna volt, de kikaptunk a Botafogótól, és én annyira elkeseredtem a vereség miatt, hogy este a szállodából egyedül elindultam világot látni. Járkáltam Párizsban, betértem egy-két kocsmába, végül egy kuplerájban kötöttem ki. Hú, ha látta volna azokat a nőket! Egyik szebb volt, mint a másik! Hárommal vagy néggyel kerültem közelebbi kapcsolatba, és ez ugye, nem egy-két perc... Mire végeztünk, reggel lett. Mentem vissza a szállodába, a csapat meg sehol. Visszautaztak Budapestre. Jöttek a rendőrök, bevittek, majd a magyar nagykövetségre szállítottak, úgy jutottam haza. Lett is nagy botrány. Á játéktól nem tiltottak el, de fél évig nem kaptam fizetést. Akkoriban soroztak bennünket, és az orvosi vizsgálaton derült ki, hogy tüdőbeteg vagyok. Ahogy már mondtam, egy
évig voltam a Korányiban. Amikor kiengedtek, és gyógyultnak nyilvánítottak, visszamentem Újpestre, de éreztem, hogy
már nem számítanak rám. Szusza Ferenc volt az edző, meg ott volt a Tóth Misi is, és engem fogyasztani, futtatni akartak, pedig hatvanöt kiló voltam. Elegem lett, otthagytam a Dózsát. Elmentem melózni. Később még három évet játszottam Szekszárdon, ott sem ment rosszul, hívott a Komló, de akkor már nem érdekelt annyira a futball. Abbahagytam, és sörmeccseken játszottam az ÚFC öregfiúkban.
+ Volt lakása?
Sokáig anyuval meg a testvéreimmel éltem, aztán amikor anyám meghalt, egyedül maradtam Óbudán, a Váradi utcai másfél szobás lakásban.
+ Miért nem ott él?
- Azért, mert egy szélhámos becsapott. Miután befejeztem a futballt, még többet ittam. Amolyan „limlom” életet éltem. Hol itt dolgoztam, hol ott. Egyre mélyebbre süllyedtem. Csak az alkohol adott egy kis örömet. Aztán gyomorfekélyem lett. Kórházba vittek, és megoperáltak. Az operáció után nem sokkal idegrohamot kaptam, kitéptem magamból az infúziós csöveket, és dühöngtem, mint egy őrült. Az idegosztályra szállítottak, ott kezeltek hetekig. Amikor hazaengedtek, megkeresett egy férfi, hogy cseréljem el vele a lakásomat. Pénzt is ígért. Nem voltam teljesen normális állapotomban, és ezt használta ki. Újra és újra megjelent, és addig-addig itatott, míg alá nem írtam neki az összes papírt. És egyszer csak itt találtam magam ebben a lyukban... És tudja, mi a legszörnyűbb az egészben? Innen is ki akarnak költöztetni!
+ Atyavilág!
- A napokban volt itt az önkormányzattól valaki, és azt mondta, hogy én jogtalanul bitorlóm ezt a pincelakást. Ezt a lyukat, érti? Csak néztem a nőre, mutattam neki, hogy most vágták le a lábam. Kérdeztem tőle, hogy hova menjek?
+ Tényleg, hova menne?!
- A híd alá. Innen már ez következik... Meg a halál. Nem élet ez így... Nekem befellegzett... Tönkretett az élet, beteg és tehetetlen vagyok. Szánalmas figura.
+ Ki tehet róla? Ki, vagy mi az oka annak, hogy ilyen sorsra jutott?
-Én.
+ Megbánt mindent?
- Nem. Csak egy dolgot bánok, hogy azt a lányt, azt a szegedi menyecskét elengedtem. Ha ő, akkor, fiatalon mellettem marad, másként alakult volna minden. Nem züllök el, lett volna értelme mindennek. Nem jutottam volna ilyen sorsra.
+ Miből él most?
- Erzsó nyugdíjából. Meg a nővérem is segít. Néha kapunk tőle ezt, azt. Lehet, hogy engem most leszázalékolnak, és akkor jogosult leszek rokkantnyugdíjra. Csak hát félek, hogy innen is el kell költöznünk... Hadd kérdezzem már meg: lát ebbe a sötétbe írni?
+ Látok, köszönöm. Inkább a régi barátai látnák azt, hogyan él. Tudom, hogy Kuharszki, a „Kukac” volt a legjobb haverja.
- Vele voltam mindig. Rég találkoztunk...
+ Hátha segítenek most...
- Nem hiszem, de már úgyis késő... Nekem már nincs semmi örömöm az életben. Már senki sem tudja, hogy ki voltam én... Ki emlékszik rá, hogy játszott egyszer az Újpesti Dózsában egy Rossi Ferenc nevű balszélső?
+ Itt vagyok például én.
- Köszönöm, hogy eljött, hogy meghallgatott, hogy
- " kíváncsi volt rám. Örömmel
látnám máskor is, csak mire újra meglátogatja, már kitesznek innen is. Aztán fél lábbal elindulok valahová... Valahová, ahol... Ahol már senki sem talál meg.
Sinkovics Gábor
Nemzeti Sport
1999.05.31