magyarfutball.hu

Magyarország Koch Róbert (Baja 1961.12.09 - )

alias
dr. Koch Róbert
nemzetiség
Magyarország
életkor
59 éves
poszt
csatár
középpályás
kapcsolódó weboldalak

játékos

pályafutás
Ferencvárosi TC
1979 - 1985
Hajós
1985 - 1988
FC Memmingen
1988 - 1991
Ferencvárosi TC
1991
Hajós
1991 - ?
eredmények / elismerések
?
8 nemzetközi kupa
1 hazai kupadöntő
94 elsőosztályú bajnoki

Koch Róbert nemzetközi kupamérkőzései magyar csapat tagjaként/ellen:

# dátum bajnokság mérkőzés csere lap gól
1 1982.09.29 UEFA Kupa Athletic Club de Bilbao - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 1
2 1982.10.20 UEFA Kupa Ferencvárosi TC - FC Zürich BEcserélve 1 : 1
3 1983.09.14 UEFA Kupa PSV Eindhoven - Ferencvárosi TC 4 : 2
4 1983.09.28 UEFA Kupa Ferencvárosi TC - PSV Eindhoven 0 : 2
5 1984.07.14 Intertoto Ferencvárosi TC - FC Zürich LEcserélve 3 : 0
6 1984.07.21 Intertoto FC Zürich - Ferencvárosi TC 1 : 0
7 1984.07.28 Intertoto Ferencvárosi TC - Spartak TAZ Trnava 1 x gól 3 : 1
8 1984.08.04 Intertoto SK Austria Klagenfurt - Ferencvárosi TC 3 : 2

Koch Róbert magyar kupadöntő mérkőzései:

# dátum bajnokság mérkőzés csere lap gól
1 1979.06.23 Magyar Kupa Rába ETO - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 0

Koch Róbert magyar bajnoki mérkőzései:

NB I 1978/1979

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
1 1979.06.09 32 Vasas SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 5 : 3
1 mérkőzés

NB I 1979/1980

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
2 1979.09.08 5 Salgótarjáni TC - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 0
3 1979.12.01 14 Ferencvárosi TC - Diósgyőri Vasgyárak TK BEcserélve 3 : 1
4 1980.03.08 19 Tatabányai Bányász SC - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 : 1
5 1980.03.29 22 Újpesti Dózsa SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 4 : 1
6 1980.04.19 24 Ferencvárosi TC - Pécsi Vasutas SK BEcserélve 6 : 1
7 1980.04.26 25 Székesfehérvári MÁV Előre SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 1
8 1980.05.03 26 Ferencvárosi TC - Vasas SC BEcserélve 0 : 1
7 mérkőzés

NB I 1980/1981

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
9 1980.08.09 1 Ferencvárosi TC - Dunaújvárosi Kohász SE BEcserélve 8 : 0
10 1980.08.13 2 Tatabányai Bányász SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 1
11 1980.08.23 4 Videoton SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 0
12 1980.08.30 5 Rába Vasas ETO - Ferencvárosi TC BEcserélve 2 : 2
13 1980.09.03 6 Ferencvárosi TC - Zalaegerszegi TE BEcserélve 4 : 1
14 1980.09.06 7 Vasas SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 1
15 1980.11.12 15 Ferencvárosi TC - Volán SC BEcserélve 1 : 0
16 1980.11.22 16 Pécsi Munkás SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 1
17 1980.11.29 17 Ferencvárosi TC - Kaposvári Rákóczi SC LEcserélve 6 : 2
18 1980.12.06 18 Dunaújvárosi Kohász SE - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 : 1
19 1980.12.13 19 Ferencvárosi TC - Tatabányai Bányász SC BEcserélve 3 : 0
20 1981.02.28 21 Ferencvárosi TC - Videoton SC BEcserélve 3 : 1
21 1981.03.08 22 Ferencvárosi TC - Rába Vasas ETO BEcserélve 2 : 1
22 1981.03.14 23 Zalaegerszegi TE - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 x gól 4 : 4
23 1981.03.21 24 Ferencvárosi TC - Vasas SC BEcserélve 1 : 2
24 1981.04.18 28 Újpesti Dózsa SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 2
25 1981.05.23 30 Ferencvárosi TC - Nyíregyházi Vasutas Spartacus SC BEcserélve 3 : 1
26 1981.06.10 32 Volán SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 3
18 mérkőzés 1 x gól

NB I 1981/1982

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
27 1981.08.15 1 Ferencvárosi TC - Csepel SC LEcserélve 1 x gól 4 : 0
28 1981.08.30 3 Ferencvárosi TC - Debreceni MVSC LEcserélve 3 : 2
29 1981.09.12 6 Ferencvárosi TC - Budapesti Honvéd SE BEcserélve 2 : 4
30 1981.11.08 12 Ferencvárosi TC - Vasas SC 1 : 3
31 1981.11.11 13 Újpesti Dózsa SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 2 : 1
32 1981.11.22 14 Ferencvárosi TC - Videoton SC LEcserélve 1 x gól 3 : 0
33 1981.11.25 15 Rába Vasas ETO - Ferencvárosi TC piros lap 2 : 0
34 1981.12.05 18 Csepel SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 1
35 1981.12.12 19 Ferencvárosi TC - Békéscsabai Előre Spartacus SC BEcserélve 3 : 1
36 1982.03.27 26 Ferencvárosi TC - Szegedi EOL AK BEcserélve 1 x gól 3 : 2
37 1982.04.10 28 Ferencvárosi TC - Szombathelyi Haladás VSE LEcserélve 0 : 1
38 1982.04.14 29 Vasas SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 2 : 4
39 1982.04.25 31 Videoton SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 1
40 1982.04.28 32 Ferencvárosi TC - Rába Vasas ETO BEcserélve 3 : 4
41 1982.05.01 33 Nyíregyházi Vasutas Spartacus - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 1
42 1982.05.05 34 Ferencvárosi TC - Diósgyőri Vasgyárak TK BEcserélve 1 : 1
16 mérkőzés 1 x piros lap 3 x gól

NB I 1982/1983

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
43 1982.08.29 1 Ferencvárosi TC - Szombathelyi Haladás VSE LEcserélve 4 : 0
44 1982.09.04 2 Zalaegerszegi TE - Ferencvárosi TC BEcserélve 1 : 0
45 1982.09.25 5 Ferencvárosi TC - Vasas SC BEcserélve 5 : 3
46 1982.10.02 6 MTK-VM SK - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 2
47 1982.10.15 8 Ferencvárosi TC - Debreceni MVSC BEcserélve 4 : 0
48 1982.10.24 9 Ferencvárosi TC - Újpesti Dózsa SC BEcserélve 0 : 3
49 1982.10.30 10 Pécsi Munkás SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 4 : 2
50 1982.11.07 11 Ferencvárosi TC - Rába Vasas ETO BEcserélve 0 : 3
51 1982.11.13 12 Nyíregyházi Vasutas Spartacus SC - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 : 1
52 1982.11.20 13 Ferencvárosi TC - Békéscsabai Előre Spartacus SC 1 x gól 8 : 3
53 1982.11.28 14 Tatabányai Bányász SC - Ferencvárosi TC LEcserélve 3 : 2
54 1982.12.03 15 Ferencvárosi TC - Csepel SC 1 : 3
55 1983.02.26 16 Szombathelyi Haladás VSE - Ferencvárosi TC LEcserélve 0 : 2
56 1983.03.05 17 Ferencvárosi TC - Zalaegerszegi TE 2 : 2
57 1983.03.13 18 Videoton SC - Ferencvárosi TC 0 : 2
58 1983.03.19 19 Ferencvárosi TC - Diósgyőri Vasgyárak TK 4 : 0
59 1983.03.30 20 Vasas SC - Ferencvárosi TC LEcserélve 3 : 4
60 1983.04.20 23 Debreceni MVSC - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 : 2
61 1983.05.22 26 Rába Vasas ETO - Ferencvárosi TC BEcserélve 3 : 3
62 1983.05.25 27 Ferencvárosi TC - Nyíregyházi Vasutas Spartacus SC BEcserélve 2 : 1
63 1983.06.04 28 Békéscsabai Előre Spartacus SC - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 1
64 1983.06.08 29 Ferencvárosi TC - Tatabányai Bányász SC BEcserélve 2 : 1
22 mérkőzés 1 x gól

NB I 1983/1984

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
65 1983.08.24 2 Csepel SC - Ferencvárosi TC 1 : 0
66 1983.08.27 3 Ferencvárosi TC - Nyíregyházi VSSC 1 x gól 2 : 1
67 1983.09.03 4 Tatabányai Bányász SC - Ferencvárosi TC LEcserélve 4 : 3
68 1983.09.10 5 Vasas SC - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 x gól 4 : 2
69 1983.09.18 6 Ferencvárosi TC - Rába Vasas ETO 2 : 2
70 1983.09.24 7 Budapesti Honvéd SE - Ferencvárosi TC LEcserélve 3 : 0
71 1983.10.01 8 Ferencvárosi TC - Szombathelyi Haladás VSE 2 : 2
72 1983.10.05 9 Ferencvárosi TC - Újpesti Dózsa SC 1 x gól 1 : 1
73 1983.10.15 10 Pécsi MSC - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 : 1
74 1983.10.29 11 Ferencvárosi TC - Zalaegerszegi TE 0 : 2
75 1983.11.06 12 MTK-VM SK - Ferencvárosi TC 4 : 0
76 1983.11.09 1 Ferencvárosi TC - Diósgyőri VTK BEcserélve 1 x gól 3 : 0
77 1983.11.19 14 Ferencvárosi TC - Szegedi EOL AK BEcserélve 3 : 2
78 1983.11.26 15 Ferencvárosi TC - Videoton SC BEcserélve 0 : 0
79 1984.03.03 16 Diósgyőri VTK - Ferencvárosi TC 1 : 3
80 1984.03.10 17 Ferencvárosi TC - Csepel SC 1 : 2
81 1984.03.17 18 Nyíregyházi VSSC - Ferencvárosi TC 1 x gól 0 : 4
82 1984.03.24 19 Ferencvárosi TC - Tatabányai Bányász SC 1 x gól 1 : 1
83 1984.03.28 20 Ferencvárosi TC - Vasas SC 1 : 1
84 1984.04.07 21 Rába Vasas ETO - Ferencvárosi TC LEcserélve 3 : 2
85 1984.05.05 25 Ferencvárosi TC - Pécsi MSC LEcserélve 1 : 0
21 mérkőzés 6 x gól

NB I 1984/1985

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
86 1984.09.01 1 Ferencvárosi TC - Szegedi EOL AK LEcserélve 1 x gól 4 : 1
87 1984.09.08 2 Szombathelyi Haladás VSE - Ferencvárosi TC LEcserélve 0 : 1
88 1984.09.12 3 Ferencvárosi TC - MTK-VM SK LEcserélve 1 x gól 2 : 1
89 1984.09.16 4 Zalaegerszegi TE - Ferencvárosi TC LEcserélve 3 : 1
90 1984.10.06 6 Ferencvárosi TC - Videoton SC LEcserélve 0 : 1
91 1984.11.10 11 Ferencvárosi TC - Csepel SC BEcserélve 1 : 1
6 mérkőzés 2 x gól

NB I 1991/1992

# dátum ford. mérkőzés csere lap gól eredmény
92 1991.08.24 1 Váci Izzó MTE - Ferencvárosi TC LEcserélve 1 : 1
93 1991.08.31 2 Ferencvárosi TC - Vasas SC BEcserélve 1 : 0
94 1991.09.07 3 Budapesti Vasutas SC Novép - Ferencvárosi TC BEcserélve 0 : 0
3 mérkőzés
 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!

hozzászólások

  1. avatar: fgymat
    2021.08.19, 09:39
    Az utóbbi huszonévben, ha barátokkal beszélgetve szóba került a Fradi, a legendás 1980-81-es bajnokcsapat, akkor tíz mondaton belül elhangzott az, hogy „a Koch Robi mekkora zsugás volt!”, hogy „micsoda tragédia, hogy állandóan agyonrúgták!”, és hogy „vajon mi lehet vele?”. Bajára autóztunk meccset nézni ahhoz a futballistához, aki nagyobb lehetett volna, mint Nyilasi, és aki most állatdoktor Bács-Kiskunban.
    Van egy közös fotóm Albert Flóriánnal. Ő pár napja már aranylabdás, én meg már egész ügyesen dekázom. Ő huszonhét, én hét. Keze a vállamon, állunk a hajósi pályán. 1967-et írtunk. Fater hozta Hajósra Flórit.

    Fater focibolond volt, megrögzött fradista, a falu állatorvosa. Kollégája, barátja, a válogatott futballista Fenyvesi Máté segítségével néhány évente lecsalta hozzánk egy-egy meccsre a Fradit. Az volt mifelénk a legeslegnagyobb esemény, saját kézzel rajzoltuk a plakátokat, és nyolcvan kilométeres körben megszórtuk Bács-Kiskunt s a szomszédos megyéket. Négy-ötezren jöttek el a lelátó nélküli pályánkhoz, felfoghatatlan tömeg, hatalmas megtiszteltetés.

    Hajós faternak köszönheti a labdarúgópályáját: a sporttársaival eldöntötték, nekiálltak, megépítették. Természetesen fater lett az edző, minden korosztályban.

    Kiirthatatlanul belém oltotta a fradizmust. A csapat volt nekünk a minden, emlékszem, ötödikes kisdiákként, ’72 márciusában zokogtam, amikor az UEFA-kupa negyeddöntőben kikaptunk itthon a Zeljeznicar Sarajevótól. Igaz, két héttel később a fiúk fölszárították a könnyeimet, hiszen odakint nyertünk, és továbbjutottunk.

    Az otthoni munka alól felmentett fater azt mondta, én csak focizzam. Szót fogadtam; hétvégén, szünetben, suli után irány a pálya, ha nem voltunk elegen, végigcsengettem a faluban a haverokat.
    Nyolcadikosként a serdülő bajnokságban két évvel idősebbek között tizenegy meccsen hatvanhétszer találtam be; a tanév után betettek a megye egyben vitézkedő hajósi felnőttbe, az első meccsen ugyan kikaptunk 2:1-re Tompán, hazafelé megint pityeregtem, de megvigasztalt a csapatkapitány, Bagó Jancsi, hogy lesz ez másként, aztán pár fordulóval később Érsekcsanádon négy gólt lőttem.

    Az általános utáni nyáron fater fölvitt a Fradiba, vessenek már rám egy pillantást a zöld-fehér szakemberek. Edzés, egymás elleni játék; az én csapatom nyert 11:10-re, tíz gólt lőttem, az edző haza se akart engedni. Csakhogy fater azt mondta, akkor jöhetek Pestre, ha előbb egy évet tisztességgel elvégzek a bajai gimnáziumban. Elvégeztem, jelessel, matek tagozaton, így felcuccolhattam a fővárosba, Pesterzsébetre, a Kossuth Lajos Gimnáziumba. Az első matekórán felmérés, negyvenöt perc volt rá, leadtam nyolc percnél, azt hitte a tanár, hogy még a kérdéseket se érti a bajai kölök, de egyetlen hibát sem talált a dolgozatomban. Onnantól én lettem a libling, még az évi háromszáz óra hiányzást is elnézte nekem, csak annyit kért, hogy minden focitúra után tartsak élménybeszámolót.

    Ja, mielőtt följöttem, meglátogatott bennünket otthon a Vasas négyfős delegációja, ígértek fűt-fát, győzködtek, hogy náluk a helyem. Fater kérésére meghallgattam őket, és az előadás végén öntudatosan annyit feleltem:

    Fradi, vagy semmi.

    Pont nélkül tértek haza Angyalföldre.

    A Fradiban tizenöt évesen tizenhét-tizennyolc éves csibészek közé kerültem. Első edzés, kiskapuzás, maradtam hátul szerényen, kaptam a labdát, rám támadt egy srác, bekötényeztem a gólvonalunkon. Megfagyott a levegő. Eltelt pár perc, megint jött nagy rössel, megint bekötényeztem. Még a madarak is elhallgattak a jegenyén. Ez a srác volt az ifi vezére. Azonnal befogadtak. A foci őszinte műfaj: a játékon múlik minden, ha jó vagy a pályán, tisztelnek, haverkodnak, ha bénázol, civilben lehetsz akárki fia, leszarnak, kivetnek magukból.
    Hamar Budapest válogatott lettem, aztán ifi C válogatott is. A tornákon mindig nyertem valamit, vagy gólkirály, vagy legjobb játékos. Az egyik kupán félrehívott a skótok edzője, hogy disszidáljak, fene jó dolgom lesz, de neki is pont azt feleltem, amit az angyalföldieknek: „Fradi, vagy semmi.”

    Állandóan utaztam, emiatt alig edzettem, de annyival technikásabb voltam másoknál, hogy még így is folyton győztünk. Ma már magától értetődő, hogy az erőnlét alapját tizenöt-tizenhét évesen kell lerakni, de akkor ezt még nem tudtam, nagyobb baj, hogy valószínűleg az edzőim sem. Kezdtek félrecsúszni a dolgok. Ahogy teltek a hónapok, úgy fogyott az előnyöm, meg úgy általában a fiatal magyar focisták előnye a külföldiekkel szemben. Pedig nem túl bonyolult kérdés: tudsz futni, vagy sem.

    Az ifi elején még így is kijött néha a lépés. Egy jugoszláv torna első meccsén Ausztria ellen az utolsó húsz percre tett be Rákosi Gyula; na, aki azalatt szembejött, mind kicseleztem, és rúgattam három gólt. A lengyelek ellen enyém a győztes találat, a döntőben gólpasszt adtam, és hoztuk haza a trófeát. Ez volt annak a korosztálynak az utolsó komoly sikere. Rákosi lényegében szerelmes lett belém.

    Aztán Dalnoki Jenő lett az ifiválogatott edzője. Kőkemény, már-már kegyetlen fickó, de titokban hatalmas szíve volt. Állandóan szurkált. A félénk Kiprich Józsira az első találkozáson ráragasztotta a Nyúl becenevet. Rajtam amiatt gúnyolódott, hogy lábujjhegyesen futok. Odaszólt egyszer: „Te, kis Koch, döntsd el, hogy buzi akarsz lenni, vagy focista!”. Azt hittem, poénkodik, és visszaszóltam, hogy „ha már lehet választani, Jenő bá’, akkor inkább buzi”. Úgy kiakadt, majd’ megölt. Eleinte pikkelt rám az erőnlétem miatt, az első egymás elleni játékon egy perc sem telt el, már leültetett, hogy „kis Koch, mi a faszt csinálsz?! Mié’ nem futsz?! Lefele!” Megkövetelte a melót.
    De hiába követelte, addigra olyan lemaradást szedtünk össze, hogy a világ agyonvert minket. Tizenkilenc évesen a válogatottal kiutaztunk egy nyolccsapatos touloni tornára. Annak ellenére hívtak, hogy előtte sérülés miatt másfél hónapig nem edzettem a Fradiban. Gondoltam, szólok a szövetségi kapitánynak, hogy ebben az állapotomban csak kerékkötő lennék, de aztán meggyőztem magam, hogy egyrészt az ő dolga, másrészt mégiscsak láthatom Franciaországot. Az első meccsen hatvan percet bírtam lájtosan, aztán ötvenet, negyvenet, a negyediken fél óra után lekaptak.

    A hetedik helyért játszottunk, könyörgött az edző, szedjük össze magunkat, ne legyünk utolsók. Ehhez képest 6:0-ra kaptunk ki, de lehetett volna több is. Gólarányunk 0:12, a csapat gólkirálya Détári egy szabadrúgásból lőtt kapufával.

    A következő évben, 1979-ben Tokióban rendezték az utánpótlás világbajnokságot, és noha fiatalabb voltam két évvel, mint a felső korhatár, kivittek sokadik cserének. Két meccsen kaptam fél-fél órát, afrikaiak ellen, épphogy győztünk, de borzalmas volt szembesülni, mennyivel erősebbek, atletikusabbak, gyorsabbak nálunk; tíz méteren hármat rám vert bármelyik, csak akkor még nem tanultak meg focizni.

    A Fradiban se sokat futottunk, de én még a többiekhez képest is hurka voltam, a Cooper-teszten, tudod, tizenkét percig, ami belefér, a 2900 méteremmel mindig utolsó lettem.

    Meccsen vagy védekeztem, vagy támadtam, ha fölmentem, nem értem vissza, ha visszajöttem, nem értem fel. Csináltam egy cselsorozatot, tapsolt a nézőtér, de én az oxigénhiánytól percekig nem tudtam, hol vagyok. Azt hittem, így normális.

    Amikor fölvittek az ifi egyből a felnőtt tartalékba, Friedmanszky Zoltán átküldött Jakabházy László erőnléti edzőhöz, akiről úgy hírlett, a jégkorongozókat ólommellényben futtatja fel-alá. Jakabházy bevitt a híres faházba, a „birkózóba”, és röhögött, hogy „Kicsi, csinálok neked egy hokis kóstoltatót, kezdjük a bordásfallal”. Tizenöt percnél kimentem hányni. Soha többé nem hívott, alighanem reménytelennek ítélt.
    Viszont volt annyi eszem, hogy éreztem, az erőnléten múlhat a futballkarrierem, ezért kértem, tartsanak nekem kora reggel külön tréningeket. Be is jött párszor az öreg Rózsa Lajos bácsi, de hamar elunta, egyedül meg én untam magam, abbamaradt a dolog. Aztán a Novák Dezső mellett dolgozó három pályaedző, Rákosi Gyula, Szűcs Lajos, Monostori Tivadar közül a leglelkesebb, Gyuszi bácsi kitalálta, hogy edzés után páran maradjunk fejelni.

    Kifejezetten irtóztam a fejestől, felnőtt NB1-es játékosként fogalmam nem volt, mit kell csinálni, ha másfél méternél magasabban érkezik a labda. Két hét múltán viszont azt vettem észre, hogy a fejesnél nyitva merem hagyni a szememet, kezdem homlokkal megfejelni a lasztit, és az csodák csodájára oda megy, ahová szánom. Jó, ehhez az is kellett, hogy Rákosi tízből kilencszer milliméter pontosan a homlokomra varázsolja a labdát. Aztán egy edzőmeccsen, életemben először, gólt fejeltem, méghozzá úgy, hogy én mentem a labda irányába. És vajon mit szólt mindehhez a szakvezetés? Jutalom? Dicséret? Fenét. Egy hónap után jött az ukáz, hogy a különedzések lefújva, mert úgy veszi ki magát a dolog, hogy a normál edzésen nincs rendesen meghajtva a csapat, és ha erről tudomást szerez az elnökség, akkor lecseszi az edzőket. Én meg szép lassan elfelejtettem fejelni, ma se megy.
    Nekünk, fiataloknak hatalmas volt az arcunk, miközben semmit nem tudtunk a fociról. Novákot, Szűcsöt, Rákosit, Monostorit vénembernek tartottuk, miközben csupán a negyvenes éveiket taposták. Hallottuk, hogy valaha futballoztak, de senki nem közölte velünk, micsoda labdarúgók voltak. Pedig, amikor beálltak közénk, Lajos többet futott, mint mi együttvéve.

    *

    Ne engem fotózz, inkább a királyt, ott a képe a polcon. Maradona! Ő volt a legeslegnagyobb. Személyesen azon a ’79-es tokiói utánpótlás vébén láttam először és utoljára. A szállodában Szeibert Gyurival laktam közös szobában. Az időeltolódás miatt képtelen voltam elaludni, néztem hát a meccsek ismétlését a tévében. És szemem-szám eltátottam, amikor láttam, hogy az argentinoknál egy mokány faszi, bizonyos Diego Maradona a félpályáról elindul, jön az első védő, ő jobbra csinál egy testcselt, s eltolja balra a labdát, következő védő, megint jobbra testcsel, labda balra eltol, harmadik, jobbra testcsel, balra eltol, és tizennyolcról brutális gólt ragaszt a pipába.

    Gyuri már hortyogott, én meg felspannoltan lesétáltam a szálloda halljába. És mit látok?! Ül a fotelben Menotti szövetségi kapitány, és magyaráz az előtte álló Maradonának. A retinámba égett a kép.
    Annyira szeretem azt a csávót! Kint voltam az 1989-es UEFA-kupaeldöntő visszavágón, Münchenben, ahol a Bayern a Napolit fogadta. Nápolyban 2:0-ra nyert a Napoli, itt 2:2 lett a vége, de nem ez a lényeg. Egy órával a meccs előtt szinte telt ház, amikor a játékoskijáróban megjelenik az isteni Diego. Mindenki őrjöng. A hangszórókból üvölt a zene, kezdődik a show. Te, ez elkezd dekázni, dekázik, dekázik, de úgy, hogy lóg a cipőfűzője; én, ha nem kötöm be, leesik a lábamról a csuka, ez meg úgy dekázik, mintha korzón sétálna. Addig dekázik, ameddig akar, néha fölrúgja gyertyába, dekázva leveszi, és dekázik tovább.
    Ki se mozdul a középkörből, csak dekázik, dekázik, dekázik. Egyszer csak rádől, lövés, és a labda beesik a gólvonal mögé. Ez nekem a csúcsomon tízből egyszer sikerült, örültem, ha elszállt a laszti kapuig, ez a geci pedig megcsinálta még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, és még ma is csinálná, ha kedve lett volna, kedve lenne hozzá.

    Még szétesve, nem sokkal a halála előtt is képes volt teniszlabdával meg golflabdával dekázni, bármennyit. Én most, a korona alatt eldöntöttem, hogy megtanulok teniszlabdával dekázni, de napok után se jutottam tizenháromnál tovább. Azt hittem, megőrülök, úgy kellett lenyugtasson az asszony. Golflabdával, ami feleakkora, és kőkemény, és nincs benne érzés, meg se próbáltam.

    Manapság is megesik, hogy nem tudok aludni, de nem kell hozzá időeltolódás. Olyankor kiülök a nappaliba, és Maradonát nézek, esetleg a másik földönkívülit, Messit, az ő képe is kint a szekrényen.

    Vagy sakkozom. Járt már ezernyolcszáz fölött az Élő-pontszámom. Ha már Maradonát is unom, bekapcsolom a gépet, és vadidegenekkel sakkozom a neten, csak az a baj, hogy mire felnézek, kelni kell. Kölökkorom óta imádom ezt a játékot, vittek a tanárok megyei meg országos sakkversenyekre, bár, ha kínálkozott lehetőség focizni, pár lépés után kiegyeztem döntetlenben, és rohantunk labdázni az udvarra. A fradis időben volt pár nagy szurkolóm, köztük egy katonatiszt, vele minden meccs után sakkoztunk: a feleség hordta fel a szendvicseket, mi meg reggelig tologattuk a bábukat.

    A felnőtt Fradiban a Vasas ellen mutatkoztam be 1979. június 9-én, napra pontosan tizenhét és fél évesen; a 73. percben, 4:2-nél álltam be Pusztai Laci helyére, de csak kóvályogtam, kikaptunk 5:3-ra.
    A következő évben főleg csereként kaptam lehetőséget, de az is nagy dolognak számított, meg amúgy is készültem az érettségire. Utána irány az állatorvosi egyetem, simán fölvettek. Jött a legendás, 1980-81-es bajnokság, amit végül megnyertünk, de még mindig főleg csereként léptem pályára. Az 1981 őszén induló szezon előtti nyáron, az edzőmeccseken szórtam a gólokat, az utolsón, a Ganz Mávag ellen vágtam egy mesterhármast, majd kiharcoltam egy tizenegyest, szokás szerint jött a csapatkapitány, Nyíl, Nyilasi Tibi, hogy elvégzi a büntetőt, mire tüntetni kezdtek a nézők, hogy rúgjam én, úgy kellett kiintegetnem, hogy hagyják abba, nem szeretném, tudom én a helyem. Nyíl bevágta.

    A bajnoki nyitón a Csepel ellen Novák Dezső bácsi betett a kezdőbe.

    Egy-nullra vezettünk, amikor a második félidőben az ötös sarkán elküldtem a hátvédet, és kirepülő kapus fölött átböktem a labdát, gól. Dezső bá’ azt nyilatkozta, hogy Albert Flóri-szerű megoldásnak lehettek szemtanúi. Nagyon készültem a második fordulóra, Békéscsabára utaztunk, de az utolsó edzésen a csapattársam, Jancsika Károly, Huanító, rácsúszott az Achillesemre, gipszbe kerültem.

    Azóta eltelt közel négy évtized, s én lényegében folyamatosan sérült voltam, vagyok, csak az változik, hogy hol és mennyire fájok.

    Rengeteget szabálytalankodtak ellenem. Amiről persze én is tehettem, mert túlzásba vittem a cselezést. Az volt a technikám, hogy felkínáltam a labdát az ellenfélnek, ő rámozdult, én eltoltam a lasztit, és ha ügyetlen volt az illető, a labdát ugyan nem, de a lábamat elérte. Persze, ha több az erőm, ha stabilabb az állóképességem, nem érnek el. Ráadásul letűrt sportszárral játszottam, akkor még lehetett, Törőcsik Andrástól lestem el. Iszonyú felelőtlenség, de azt hittem, ha hozom a külsőségeket, olyan leszek, mint ő.

    Tudom, szentségtörés, de amellett, hogy az én szememben az élők közül Nyilasi Tibi a legnagyobb magyar játékos, a legtehetségesebb mégis a Törő az Újpestből, aki ha nem is volt akkora zseni, mint Maradona vagy Messi, de majdnem.

    *

    Hittem, hogy a foci összeegyeztethető a tanulással, de ha nem hittem volna, fater akkor is végighajt mindkét úton.

    Az első vizsgaidőszakom idején, ’81 januárjában az utánpótlás válogatottal edzőtáboroztam Tatán. Közeledett a kémia kollokvium, bő egy hetem maradt bemagolni háromkötetnyi képletet, de két nap után hívtam fatert, hogy ez nem fog menni. Lejött az öreg, hogy hazavisz. Az edző kiakadt, mindhiába: leléptünk. Eztán hat napot töltöttem a szobámban pizsamában, az ágyból kizárólag a mosdóba és ebédelni keltem ki, nem reggeliztem, nem vacsoráztam, reggel hattól éjfélig tanultam. Ötöst kaptam, cserébe lemaradtam a válogatott afrikai portyájáról. Ami szerencse, mert a felnőtt Fradinak is beesett egy túra, méghozzá Argentínába, három hét, szanaszét utaztunk az országban, rúgtam pár gólt.

    Az egyik meccset az abszolút favorit Independiente ellen vívtuk. Az első félidőben derekasan tartottuk magunkat, 0:0-ra álltunk. A szünetben beballagott az öltözőbe egy pocakos faszi azzal, hogy ha nyerünk, mindenkinek ad száz dollárt. Mindezt úgy, hogy a csapattól napi három dollár zsebpénzt kaptunk. Kimentünk a folytatáshoz, bitang szerencsénk volt, öt perc alatt rúgtam két gólt, nyertünk 2:0-ra. Fölszállunk a buszra, a pocakos kiosztja a lóvét, aztán mellém ül, fogalmam sincs, kicsoda, és azt mondja, „öcsi, te egész ügyes vagy”. Mosolyogtam, közben gondoltam, hogy „mit dumálsz te nekem, vénember?!”. Tudod, ki volt a pocakos? Östreicher Emil! A Honvédnak volt a menedzsere ’56-ban, amikor Puskásék kint maradtak nyugaton, majd a Real Madridnak lett a menedzsere, és rábeszélte Bernabeu elnököt, hogy szerződtessék a hízásnak indult Puskást, aki aztán Di Stéfano mellett a Real legnagyobb legendájává nőtte ki magát. Hú, azok mit tudtak a labdával! Valamelyik éjjel visszanéztem a neten a Frankfurt elleni 1960-as glasgow-i BEK-döntőt: a Real 130 ezer néző előtt úgy győzött 7:3-ra, hogy a 33 éves Öcsi bácsi négyet, Di Stéfano hármat lőtt. Minden idők legnagyszerűbb labdarúgó-mérkőzése. Szóval ez az Östreicher Emil, akinek Öcsi bácsi köszönheti a karrierje második felét, engem is leöcsizett.

    Amint hazaértünk Argentínából, Novák Dezső lenyilatkozta, hogy „Koch újfent bizonyította a tehetségét, kezdőként számítok rá a tavaszi nyitófordulóban, a Videoton ellen”. Tiszta volt előttem a pálya. Csakhogy én a túra alatt több egyetemi gyakorlatból is begyűjtöttem a két hiányzást, és háromtól félévismétlés, következésképpen abban a félévben nem jelentem meg a Fradi délutáni edzésein, csak a két délelőttin, miközben a többiek heti hatot, hetet tréningeztek. Nem is volt erőm. Ráadásul az összetartásokból is kimaradtam, hiszen jobbára az egyetemen ültem, míg a csapattársaim minden szülinapot, névnapot, húsvétot, karácsonyt együtt ültek meg a Fradi söröző alagsorában.

    Fater meg én úgy gondoltuk, hogy mivel a labdarúgásnak egyetlen szempillantás alatt véget vethet egy sérülés, első az állatorvoslás, és ami időm marad, az mind a focié, lássuk, mire elég. Persze pörgött bennünk, hogy elszúrom a futballkarrieremet, ezért az első két szemeszter után évet halasztottam az egyetemen, hogy átmenetileg ráfeküdjek a focira. Ennek ellenére kiszorultam a kezdőből, amiben, utólag el kell ismerni, az is közrejátszott, hogy ekkor sem szakadtam meg az edzéseken.
    Amilyen iszonyú lelkesen érkeztem a felnőttbe, oly gyorsan megcsömörlöttem egyrészt a padoztatástól, másrészt néhány ledumált meccstől. Nem kell hatalmas csalásokra gondolni, csak arra, hogy ha neked is jó egy bizonyos eredmény, meg nekem is jó, akkor minek szakadjunk meg, minek kockáztassuk a sérülést. De képzelheted, milyen érzés egy srácnak, hogy végre beállhat a nagyok közé, hajt, ahogy bír, és öt perc után az egyik öreg odaveti, hogy „Kicsi, mi a fasznak rohangálsz, hát iksz a meccs”. Mit tehettem? Futkorászhattam volna tovább, de akkor egyetlen labdát sem kapok, hát inkább nem futkorásztam, csak poroszkáltam. Mire a Népsport másnap négyest adott nekem a lehetséges tízből, és azt írta, hogy „az újonc Koch kicsit lelkesebben is játszhatott volna”.

    Nem akarok én bántani senkit, hiszen nem az egyes játékosokkal volt baj, hanem a komplett futballmiliővel, ami bedarálta az embert. Voltak bajnoki idények, melyekben az utolsó pár forduló hemzsegett az olyan meccsektől, melyekre a Népsport az egytől ötig terjedő skálán egyetlen csillagot adott. Senki le nem írta, de mindenki tudta, hogy az egy csillag jelentése az, hogy bunda.

    A ’82-83-as bajnokság utolsó fordulójában, június 11-én a meccsek fele egyetlen csillagot kapott. Sokan elmesélték a sztorit, nem árulok el titkot, hogy tényleg ment a kavarás. A Győri Rába ETO a záróforduló előtt egy ponttal vezetett előttünk. Verebesék a Dózsát fogadták, ha győznek, bajnokok, ha kikapnak, és mi verjük a Csepelt, akkor meg a miénk az arany. Valakik megüzenték a dózsásoknak, hogy ha legyűrik a Győrt, kapnak százezer forintot. Erre a dózsások leültek a győriekkel, jelezve, hogy indulhat a licit, csakhogy a győriek annyira bíztak magukban, hogy beintettek a liláknak. Lement húsz perc a meccsből úgy, hogy az Újpest kidolgozott két százszázalékos ziccert, és bár egyikből se lett gól, beijedtek a hazaiak, és ott, játék közben körbefutott az infó, hogy oké, megvan a lóvé. A félidő ennek megfelelően már 2:0 az ETO-nak, a második félidő hatodik percében pedig már 4:0 az állás. A Fradi Csepelen az első félidő utolsó percében lőtt egy gólt, a szünetben a csapat hallgatta az öltözőben a körkapcsolást, és csak a győriek negyedik gólja után vonult ki a második, addigra tét nélküli játékrészre. Látszott a srácokon, hogy nem bánnák, ha gólt kapnának, a védők nem győztek félreugrani a csepeliek elől; ilyenkor alkalmazza a szaksajtó azt a formulát, hogy „a csatár kilépett a lesre játszó, és leálló védők között”. Ám a kapusunk, Zsiborás Gabi, talpig becsületes srác, kivédte a csepeliek szemét. Egyetlen egyszer kapitulált, amikor valamelyik „teljesen őrizetlenül hagyott” játékos öt méterről fejelhetett a kapujára. Egy-egy a vége. Én ültem a kispadon, és röhögtem…

    Zsigát imádtam, babonából minden hazai meccs előtt a villamossínen autózva érkezett az Üllői útra, meghatározott rend szerint tette keresztbe a lábát, szóval olyan flúgos volt, el se lehet mondani. Miután kényszerűségből eligazolt az MTK-ba, ahányszor hazatért vendégként, a Fradi-tábor vastapsolva skandálta a nevét; nem sok ilyen exfradistáról tudni. Ami viszont végtelenül szomorú: játékosként ez volt Nyíl utolsó, egyébként egycsillagos meccse a Fradiban.
    Az egész kalamajkáért kicsit magamat is okolhatom. Az előző bajnokságot öt pontot verve ránk nyerte az ETO, hajtott bennünket a revánsvágy. Szoros volt a verseny, három héttel korábban, május 22-én úgy mentünk Győrbe, hogy egy pont a hátrányunk, ha nyerünk, mi kerülünk egy pont fórba, az utolsó pár meccset simán behúzzuk, és megvan a bajnoki cím. Félidőben vezettünk 2:0-ra, Nyíl lőtte mindkettőt, de a szünet előtt Verebes mágus lecserélte az addig a Nyílt fogó Póczikot, és kiegyenlített a Győr, igaz, a második góljuk tök kamu tizenegyesből született. Aztán mi is kaptunk egy szintén kamu büntetőt, Nyíl bevarrta, 3:2 ide. A 75. percben becserélt Novák, öt perce voltam pályán, amikor a félvonalról indulva kicseleztem mindenkit, a tizenhatoson belülről rárúgtam, kapufa, a labda végiggurult a gólvonalon, másik kapufa, onnan pedig a dermedt győri kapus, Kovács Laci kezébe pattant. Közeledett a lefújás, lényegében a kezünkben volt a bajnoki arany. Három perc volt hátra, amikor a győriek rápasszolták a labdát Burcsára, a mi Rubold Petink kívülről próbálta megelőzni, ahelyett, hogy maradt volna mögötte, Burcsa befordult, és kanyival, balossal becsavarta hosszúba. Három-három, maradt az ETO előnye, tudtuk, most úszott el a bajnokság. Meccs után azzal jött oda hozzám a Nyíl, hogy „Kicsi, baszd meg, ha beakad az a kapufád, a nyakamban vittelek volna ki a csapatbuszig”.
    Na, de ott tartottam, hogy amikor felkerültem a felnőttbe, és halasztottam az egyetemen, megcsömörlöttem. Pechemre egy félresikerült edzőtábor végén felkeresett a Magyar Ifjúság újságírója, én meg keserűségemben kipakoltam neki. Hétfő este a Sportvilág című rádióműsorban Vas István Zoltán bemondta, hogy tessék majd olvasni a csütörtökön megjelenő Magyar Ifjúságot, mert Koch Róbert elég érdekes dolgokat árul el. Megrémültem, és szerettem volna visszacsinálni az egészet. A Fradiban elpanaszoltam Vincze Gézának, hogy mi történt, ő elvitt egy neves tévéshez, az összehozott a lap szerkesztőivel. Könyörögtem, vegyék ki a cikket, de széttárták a karjukat, hogy sajnos késő, nyomdában az oldalak. Csütörtök reggel hétkor a kék metró Határ utcai megállójánál beállok az újságos standhoz, kérek egy Magyar Ifjúságot, de már elfogyott. Elkapkodták! A sokadik bódéban sikerült szereznem egy példányt. Kinyitom, háromoldalas cikk, benne minden, amit mondtam, sőt olyan sztorik is, melyek ugyan igazak, de nem tőlem származtak, mégis az én számba adta őket a riporter, de hát az már nem osztott, nem szorzott nekem.

    Gyomorgörccsel letudtam az óráimat az egyetemen, délután edzés, belépek az öltözőbe, síri csönd. Valahogy kibírtam, és ahogy teltek a hetek, megenyhültek a többiek, hiszen tudták, hogy igazam van. Én meg elgondolkodtam: kinyitottam a számat, de minek?! Egyedül semmit nem érhetsz el. A bunda volt a magyar foci rákbetegsége, hiszen, ha bunda van, minek törje magát az ember. Ha meg nem töri, eltunyul, és a komoly ellenfelekkel szemben veszít.

    Minden baj és sérülés ellenére ’84 őszére egész szépen összekaptam magam, bíztam benne, hogy vége a pechszériának. Akkor került föl a nagycsapathoz az Európa-bajnok ifi válogatott öt tagja: Pintér, Keller, Zsinka, Haász és egy Deák nevű srác. A huszonkét évemmel a harmadik legöregebb lettem a csapatban, azt éreztem, nekem kell irányt és példát mutatnom a többieknek. Nyáron különedzéseket csináltam, pörögtem az intertotó meccseken, éltettek a szurkolók. Az első bajnokin, a Szeged ellen a 25. percben bekiabált egy öblös hangú néző, hogy „Koch, mikor lősz már egyet?!”, öt percre rá rúgtam is egy csodaszép gólt, de aztán szétkönyökölték az orromat, úgy eltörött, félreállt, csere. Annyira azért nem voltam szarul, hogy öltözőbe vonuljak, a második félidőt a Springer-szobortól, a zsúfolt lelátótól pár méterre néztem, szerelésben.

    Borzongató volt érezni magamon a szurkolók tekintetét, szeretetét, bizalmát. Nem túlzok, negyvenöt percen keresztül bizsergett a testem, lilabőrzött a hátam, pedig csak álltam. Mindig is imádtam a csajokat, de azóta tudom: a telt ház az Üllői úton olyan, mint a szex, tán még annál is jobb.

    Az orromat még akkor este rendbe hozták az István kórházban, a második meccsen is pályára léphettem, nyertünk, Szombathelyen Pinyő lőtt harmincról brutális gólt. A harmadik mérkőzés az MTK ellen itthon, ott én szereztem a második, a győztes gólt, tombolt a közönség. Enyém volt a világ. A negyedik meccs Zalaegerszegen, úgy mentem ki, hogy megesszük őket, de a huszonvalahanyadik percben szétrúgtak, Török Józsi rám csúszott hátulról, bucira dagadt az Achillesem, kikaptunk három-egyre. A Népsport azt írta, hogy „a Ferencváros ügyesen játszotta a kontrákat, de Koch kiválása után erősen akadozott a gépezet”.
    Agyoninjekciózva gyűrtem le a következő meccseket, de nem ment a játék. A téli szünetben valamelyest regenerálódtam. Februárban jött az első kupameccs, reggel ülök be a kis Polskimba, hogy irány az Üllői út, de nem indult az autó. Betoltam, s közben éreztem egy kis roppanást az Achillesemben. Megráztam a lábam, semmi baj, oké. Beértem, engem küldtek ki a sajtótájékoztatóra, büszkén újságoltam, hogy tökéletes a lábam. Átöltöztem, indultam bemelegíteni, de nem tudtam lépni a belenyilalló fájdalomtól.

    Kezdték azt sustorogni a hátam mögött, hogy szimulálok, csak hogy nyugodtan csinálhassam az utolsó évet egyetemen. Eluntam a pletykát, odamentem Dalnokihoz, aki azokban a napokban lett az edzőnk, hogy „Jenő bá’, fociznék én, de nem megy, képtelen vagyok futni, bontsunk szerződést”. Mire az öreg azt válaszolta, azóta is hálás vagyok neki: „Idefigyelj, Kochkám, az a helyzet, hogy tudsz focizni. Ezért te tőlem akár egy teljes évet is kapsz arra, hogy meggyógyulj. Várlak vissza.” Mondta ezt az a Dalnoki, aki nem tökölt senkivel, Albert Flórival annak idején ő hagyatta abba a focit.

    A Föld összes orvosát felkerestem, csak segítsen rajtam valaki. Végül a Fradi összehozott egy Tasnádi nevű, Münchenben praktizáló magyar disszidens dokival. ’85 nyarán kiutaztam hozzá műtétre: átvágta és meghosszabbította az Achillest. Fekvőgipszet kaptam, tíz nap ágynyugalmat rendelt hozzá. Én viszont meg akartam osztani az otthoniakkal a sikeres operáció hírét, és mivel akkoriban nem létezett még mobiltelefon, sutyiban az első este felkeltem, és lemankóztam egy emeletet a nyilvános készülékhez. Csakhogy a mankóról lepottyant a gumigyűrű, megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyomat, teljes súllyal ráestem a műtött lábamra, közben még pördültem is egyet. Mocskosul fájt, úgy éreztem, odabent szétment minden, de nem mertem szólni az orvosnak. Pedig kellett volna. Letelt a tíz nap, hazaengedtek. Két hónap pihi, aztán kocogás, fájt, fájt, fájt. Októberre dudor nőtt rá, a Sportkórházban leszívták róla a folyadékot, egyúttal jól befertőzték, a kontrollon pár hét múlva rothadó Achilles-szálakat húzgáltak ki belőlem. Szilveszterre kimentem Münchenbe, újév napján új műtét,

    a doki kivágta az Achillesem felét, és azt mondta, ideje elfelejtenem a focit. Huszonnégy éves voltam ekkor. Addigra a Fradiban százhét tétmeccsen tizenöt gólt lőttem, itt a fejemben az összes.
    Elengedtem a focikarriert, hazaköltöztem Hajósra, fater úgy tervezte, apránként átadja a praxisát.

    Ahogy elmúlt a bicegés, ’86 őszétől be-beálltam játszani a megye kettes helyi csapatba. Sajgott a lábam, nem tudtam futballcsukát húzni, egy magas szárú, levegős talpú tornacipőben léptem pályára. Plusz szemüvegben, mert hirtelen sok dioptriát romlott a látásom, de még így is lőttem a gólokat. Amikor megérkeztem, kilenc meccsből két győzelemmel, hat döntetlennel meg egy zakóval a középmezőnyben tanyázott a Hajós, velem a maradék huszonkét mérkőzésből huszonegyet behúztunk. Mindezt úgy, hogy én közben elvileg a sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, de persze kijártam állandóan.

    Beállt az új rend: vasárnap letudtam az aktuális meccset, a végén letámogattak a pályáról; egész héten pihentetés, vagyis nulla edzés, a következő vasárnapra úgy, ahogy rendbe jöttem, megint meccs, megint gólok, megint lebotorkálás. Megszoktam. Már két éve játszottam Hajóson, gondoltam, kipróbálnám magam kicsit feljebb, és megállapodtam az NB II-es Szegeddel, hogy be-beállok néha. Csakhogy fater váratlanul bejelentette, hogy utazik Németországba, beszéde van Arie Haannal. Néztem, mint hal a szatyorból.

    Arie Haan háromszoros BEK-győztes, kétszeres vb-ezüstérmes holland labdarúgó, Johann Cruijffékkal játszott együtt, világbajnokságon Dino Zoffnak és Sepp Maiernek is rúgott gólt harmincöt-negyvenről, aztán edzőként is sikeres pályát futott be. Apám nem ismerte őt, én viszont igen: ’83 szeptemberében UEFA-kupa meccset játszottunk az Eindhovenben. Úgy adta ki a területvédekezés, hogy nekem a rutinos Haan jutott. Szűk húsz perc alatt elmentek 2:0-ra akkor az Ebinek, Ebedli Zolinak adtam egy gólpasszt, lőttek rá egy harmadikat, félidő, aztán Kvaszta Lajosunk szépített, és a végén kaptunk még egyet, 4:2, zakó. Viszont én nagyon éltem, háromszor is fölkötényeztem Haant. A visszavágón szintén kikaptunk, kiestünk, de a tévéközvetítésen Knézy Jenő mesélte, hogy a hollandok edzője, Jan Reker azt mondta neki, hogy ebből a Fradiból egyedül engem fogadna el.
    Szóval öt év múltán fater, az elvakult focistaapuka sima hajósi állatorvosként felhívta Haant, aki akkoriban a Stuttgartot edzette, hogy van neki egy fia, aki többször is bebőrözte őt Eindhovenben, és kéne neki egy próbajáték. Arie emlékezett a kötényekre, és beleegyezett a találkozóba. Mérkőzésen akart látni. Mondta, hogy szombaton letudják a bajnokit, vasárnap edzőmeccs egy kisebb helyi alakulatnál, ott beszállhatnék.

    Faterral szépen kiautóztunk, rokonoknál megaludtunk, vasárnap időben érkeztünk Stuttgartba. Már tereltek fel a buszra, amikor lélekszakadva érkezett a menedzser, hogy rettentően szégyelli, de most tudta meg, hogy nincs biztosításom, így nem kockáztathatják a játékomat. Haan mondta faternak, hogy akkor vár a hétfői edzésen. Álltam leforrázva, és kijelentettem, hogy ezek hülyének néznek bennünket, s nekem eszem ágában nincs tovább bohóckodni a stuttgartiakkal.

    Hazaindulás előtt még találkoztunk egy másik kinti rokonnal, aki hallva a kálváriánkat, azonnal leszervezett egy bemutatkozást a másodosztályú Stuttgarter Kickersnél. Félvakon játszottam, mert elszakadt a kontaktlencsém, a szemüveget pedig nem engedték, de ez még kompenzálható, hiszen,

    ha nem láttam is a labdát, azért valamennyire éreztem.

    Az első csapat játszott a másodikkal, engem betettek a fakóba, mutassam meg, mit tudok. Egy lengyel válogatott sráccal kerültem párba. A németekről tudni, futnak, mint a bolond kilencven percen át. Na, ez a lengyel németebb volt a németeknél. Az elején adtam pár jó labdát, cselezgettem frankón, és futottam derekasan az én lengyelemmel, ám negyedóra után elfogyott a levegőm, és olyat éreztem, mint addig soha: elkezdett zsibbadni a lábam, aztán mindenem, a végén még a nyelvem is zsibbadt, és konkrétan azt hittem, hogy itt a vég, meghalok. Harminc percnél összerogytam az oxigénhiánytól. Az edző mosolygott, mondta faternak, fél évig futtassa a fiát, mert érdemes, az első tíz percből kiderült számára, hogy tudok focizni, aztán, ha már lesz erő, jelentkezzem ismét.

    Hazajöttem, futottam, pár nap múlva ismét hív a németországi rokon, hogy futhatnék odakint is, ráadásul jó pénzért, mert vár próbajátékra a negyedosztályú Memmingen. Kicsit még futkorásztam, aztán irány Memmingen. Az első csapat állt ki a próbajátékra érkező légiósjelöltekkel, köztük hat jugóval, mind ezerszeres válogatottnak vallotta magát. Húsz-huszonöt percig nem csináltam semmit, akkor adtam egy gólpasszt. Megjött az önbizalmam. Egy kipattanó hozzám került tizennyolc méterre a kaputól, rohant felém az egész védelem, a kapus kimozdult, aláböktem a labdának, ami föl az égbe, aztán behullott a hosszúba. Pont úgy csináltam, ahogy Törő etette meg a Bilbao kapusát, Iribart ’77-ben a Megyeri úton. Megtapsoltak. Na, ekkor meg Ebedli Zoli fegyverét vettem elő: Ebi abból élt évekig, hogy a félpályán hirtelen elszakadt a védőjétől, visszalépett pár métert, fölnézett, ugyanazzal a mozdulattal ráfordult előre, és külivel, negyvenméteres passzal indította a villámgyors Pusztait, aki már a felnézésből tudta, hogy csak futnia kell, pont előtte esik majd le a labda. Na, ebből az ebizésből toltam párat még az első memmingeni fellépésemen, az egyikből gól is született. Az öltözőben körém gyűltek a csapat menői, mind velem haverkodott, pedig a német nehezen fogadja be a más nációt.

    Másnap leültünk tárgyalni, a rokon segített, mert noha sváb faluból származom, gyenge volt a németem. Havi háromezer márkát kértem, nagy pénz, pláne, hogy a csapat legjobban fizetett játékosai sem kapnak többet ötszáznál. Először kinevettek, másodjára is, így ment öt napon át. Mondom a rokonnak, hogy hagyjuk, ezek rendíthetetlenek, irány haza. De ő kitalálta, hogy utoljára még blöfföljünk egyet. Másnap benyögte, hogy megértjük, hogy nincs ennyi pénz, semmi baj, bejelentkezett értem egy közeli klub, ahol megadják a háromezret. Nevet nem mondott, de mindenki a szomszédvárra, az akkor a harmadosztályban játszó 1860 Münchenre gondolt. Az elnök lesápadt, „eine moment!”, kiment, majd pár perc múlva visszajött, hogy oké, most írjuk alá a szerződést háromezerrel.
    A klub kőgazdag szponzora vett föl tanácsadónak, olyannyira kamuállásba, hogy nemhogy melózni nem jártam be, még a fizuért se, utalták a számlámra. Emellett ahhoz is ragaszkodtam, hogy szerezzenek nekem egy állatorvost, aki mellett dolgozhatok akár ingyen, mert fejlődni akarok a szakmámban. Tíz környékbeli dokit hívtak fel, mire a tizenegyedik azt mondta, mehetek.

    Csuda életem kerekedett: az első hónapban egész nap a strandon németeztem könyvből, kazettáról, néha azért fölnéztem a fagyizó csajokra, este edzés. Aztán, hogy találtak nekem dokit, álló nap vele jártam a terepet, tőle mentem tréningre. Rohamosan fejlődtem nyelvben, szakmában, állóképességben, baromira élveztem. A doki annyira meg volt elégedve velem, hogy pár hónap után felvett fizetéssel, autót tett alám, önállóan gyógyíthattam.

    Persze a csapatban az én rohamosan fejlődő állóképességem túró volt a többiekéhez képest. Megesett, hogy erdei futáson úgy lehagytak, hogy elvesztem; beértek a célba, és nem volt meg a Koch, visszajöttek hát megkeresni. Az egyik srác láncdohányosként négyezer méter teljesített a Cooperen, ezerkettővel többet, mint én, a mérkőzéseket végigrobotolta, mindent elfejelt, öt méterről úgy csúszott be, mint egy expresszvonat, egyszerre volt három helyen, ami akkor is szép teljesítmény, ha a passzainak fele ellenfélhez ment, és edzésen, cicázásnál eltörte a labdát. Ezek abból éltek, hogy futottak, futottak, futottak, és nem ismerték a bundát.

    Az edzőmeccseken, alacsonyabb osztályú csapatok ellen ontottam a gólokat, ám a mester kitalálta, kivesz irányítóból, és betol hol jobb, hol baloldali futóba. Engem, a cselgépet! Az első bajnoki 55. percében vezettünk 2:1-re, totál lesavasodva végeztem el egy szögletet, de ahogy lendítettem a jobb lábam, úgy begörcsölt a bal, hogy a labdát elrúgtam harminc méterrel a kapu mögé, a nézőkön is túl. Ilyet addig nem látott Németország! Mindenki röhögött, én meg égtem, illetve égtem volna, ha nem köt le a fájdalom. Csere.

    A második meccsünkön egy az ötödosztályból felkerült újonchoz látogattunk, rám még mindig futóként számított az edző. 4:1-re levertek, minket, akik föl akartunk jutni a harmadosztályba. Az öltözőben nekem estek a többiek, hogy miattam kaptak ki, mert nem futok eleget. A harmadik meccset a cserepadon kezdtem. Ciki. Másnap félrehívott az edző, és bejelentette, hogy a következő két hétre szabit vett ki a munkahelyén, és délelőttönként velem fog tréningezni. Tudod, miből állt a tréning? Beállt a középkörbe, elrúgta húsz méterre a labdát, én meg futkorásztam jobbra, balra, előre, hátra, és passzoltam vissza. Mint kutya a gumicsonttal. Kiköptem a tüdőmet. Iszonyú megalázónak éreztem, de hát csinálni kellett a fizetésért.

    Viszont egyre inkább lett levegőm, elkaptam a fonalat. A kilencedik fordulóban meghúzódtam a nagy rohangálásban, félidőben cserét kértem. Az volt a válasz, hogy nem jöhetek le, mert nélkülem kikapnak, de behúzódhatok a kezdőkörbe indítgatni. Megéreztem a lehetőséget, sántán is kiosztottam két gólpasszt, amivel megnyertem a meccset, meg a magam kis csatáját is: onnantól ismét irányítottam. Hálából megpróbálkoztam a játék egy addig számomra ismeretlen elemével: a becsúszással. Meglepően jól ment, hiszen az ütemérzékem kiemelkedett az átlagból.

    Keményen dolgoztam, sokkal keményebben, mint a Fradiban. Eszembe jutott párszor, hogy az összes magyar NB1-es játékosnak kéne egy idény német negyedosztályban, hogy megtanulják, mi a munka, mi az alázat.

    Másodikak lettünk a negyedosztályú bajnokságban. A mi kis negyvenezres városkánkból háromezren kísértek el bennünket az osztályozóra, százötven kilométert utazva oda, ugyanannyit vissza. Két meccset játszottunk, az elsőn az én gólommal győztünk, a másodikon úgy rúgattam mással a győztes gólt, hogy kicseleztem előtte három védőt. Isten lettem Memmingenben.

    Mivel aggasztottak az állandó görcsök, a nyarat végigedzettem itthon egy futóval: róttam a köröket, a hosszút megtoltam, a rövideket lazán, sokat fejlődtem. Amikor visszamentem Memmingenbe, lestek a társaim, hogy letámadom az ellenfelet, mondták is, Koch, vegyél vissza, mert fölvisz valaki a Bundesligába.

    Mit gondolsz, ki volt az ellenfél az alapozás utolsó edzőmeccsén? Igen, Arie Haan Stuttgartja. Ők a BEK-re készültek, mi a német harmadosztályra. Immel, Buchwald, Katanec, Gaudino, Walter, világbajnokok, eszelősen jó csapat. Úgy jöttek ki, hogy félgőzzel móresre tanítanak minket. Rögtön az elején bevertek egyet, mire rúgtam egy alábökőset Törő-módra, aztán tőlünk valaki még egyet. Ekkor, úgy hidd el, ahogy mondom, semmit nem színezek: megindultam a térfelünkről, jött a Katanec, fölkötényeztem, aztán a Buchwaldot megkerülős csellel etettem meg; már csak a kapus állt velem szemben, ám ahelyett, hogy elpasszoltam volna mellette, menőztem, alázni akartam, megint aláböktem, de elszúrtam, balfaszul Immel kezébe emeltem. De így is nyertünk. Ahogy vonulunk le, odalép mellém a Buchwald, és azt mondja, „kicsi, biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még közös csapatban futballozni”. Eléggé jólesett.
    Meg se lepődtem, amikor egy hét múlva hívott a rokon, hogy tárgyalnának velem a stuttgartiak. Akkorra a Memmingenben a prémiumokkal és a gólpénzekkel kerestem havi négyezret, az állatorvoslással még kettőt-hármat. Ehhez képest Arie kínált háromezret azzal, hogy letesz a Stuttgart harmadosztályú amatőrcsapatában, ahol bizonyíthatok, hogy a Bundesligában is megállnám a helyem irányítóként. Hitt bennem, csakhogy nem tudta, hogy minden egyes meccs másnapján annak köszönhetően álltam lábra, hogy fél éjszaka mirelitborsóval fagyasztottam az Achillesemet. A magam maximumterhelésén pörögtem, de az a szint a német első osztályban édeskevés. Ráadásul biztos voltam benne, hogy nincs az az edzésmódszer, amivel erőnlétben a nyomukba érhetek. És azt is tudtam, hogy egy harmadosztályú edzőmeccsen se a Buchwald, se a Katanec nem úgy lép oda, mint, teszem azt, a Bayern München ellen: Bundesliga bajnokin derékba törtek volna egy olyan cselgépet, mint én. Így köszönettel nemet mondtam. Jó döntés volt. Azt hiszem. Persze azóta is mocorog bennem, mi lett volna, ha megpróbálom… Beégek… Száz százalék. De azért jó visszagondolni arra a pillanatra… Meg kicsit rossz is.

    Szóval maradtam a Memmingenben, fantasztikus további két évet húztam le a csapatnál, tökéletes körülmények között, jó pénzért. És lehúzhattam volna még bármennyiszer kettőt játékosként, aztán edzőként, mellette állatorvosként, egészen a nyugdíjig, de annyira ment a játék, hogy 1991-ben a fejembe vettem: ismét pályára kell lépnem a Fradiban. Sóvárogtam a harmincezer nézőre, arra a bizsergésre, amit törött orral éltem át a Springer-szobor előtt. Beszéltem Magyar Zoli technikai igazgatóval, kötöttünk egy féléves szerződést. Összepakoltam. A németek nem akarták elhinni, hogy otthagyom a tutit.

    Nyilasi volt az edző, becsületére legyen mondva, hogy kaptam lehetőséget. Az első meccsen, Vácott, 1991. augusztus 24-én kezdő voltam, félidőben lecserélt, a Vasas ellen a 76. percben állhattam be, a BVSC ellen a 70.-ben. Aztán szólt, letesz NB III-ba, azokhoz, akik nem férnek a keretbe, „aztán majd meglátjuk”. Mondtam,

    Tibi, harminc múltam, nem a harmadosztályért jöttem haza, ha úgy látod, a Fradiba nem vagyok jó, megyek vissza állatorvosnak.

    És mentem is. Ennyit a bizsergésről. De meg kellett próbálni.

    Lejöttem Hajósra, fújni egyet. Vacilláltam, hogy megint kihúzok Memmingenbe, de beesett egy állatorvosi meló, aztán még egy, és még egy. A munka lassan kitöltötte az életemet, láttam, szépen megélek én idehaza is, ráadásul megnősültem, és sorra születtek a gyerekeim. Maradtam. Pár évig még visszavisszajártam a németekhez, de elfáradt a dolog, meg nem is vagyok ám egy nagy kapcsolattartó.

    Az élsporttal végképp leszámoltam, elszegődtem falusi állatorvosnak, reggeltől estig jártam a házakat, mindent elvállaltam. Közben az összes „kötelező balesetet” elszenvedtem: ultrahangoztam egy lovat, muraközit, könyékig voltam benne, amikor kirúgott az istállóból; veszettség elleni vakcina beadása során meg úgy szanaszét harapdált egy hatvankilós dog, hogy az emberorvos haverom konkrétan elájult, amikor bevánszorogtam hozzá, én adtam be magamnak a tetanuszoltást, magam öltöttem össze a tátongó sebeket.

    Utóbb hatósági állatorvosnak álltam, majd leszerződtem sertés- és szarvasmarhatelepekre. Beleástam magam ebbe a két szakterületbe, ahol megjelentem, a korábbi töredékére csökkent az elhullás.
    Egy közepes méretű telepre jöttünk, évi 38 ezer vágódisznó kerül ki innen, mondjuk ez se kevés. Mióta Európában is felütötte a fejét az afrikai sertéspestis, bonyolultabb bejutni, mint a nemzeti bank aranyszéfjébe. Pucérra vetkőzöl, a ruhád kint marad az öltözőben, és zuhanyzás, hajmosás; itt kapsz törölközőt, alsógatyát, zoknit, pólót, overallt, nagykabátot, gumicsizmát. A műszak végén, kifelé menet ismét pucérra vetkőzöl, megint zuhany, megint hajmosás, hogy bentről se hozhass ki kórokozót. Ha hibázunk, és lebetegszik akár csak egyetlen kismalac, az összes állatot kivágják, a tetemeket elégetik, nincs apelláta. Még a klórt is klórozzuk.

    Enyém a felelősség, folyamatosan figyelem az állományt, ellenőrzöm a takarmányt és az oltásokat, irányt mutatok és műtök. Egyedül a herélésben nem veszek részt, ugyanis tömegmunkát nem végzek.

    Amikor idekerültem, átszabtam a protokollt. Hamar beállt az új rendszer, azóta jut idő olyan „pepecselésekre”, melyekkel más nagyüzemben nem foglalkoznak. Kedvencem a köldöksérv. Az ellésnél a koca rálép a köldökzsinórra, odébb löki a malacát, és kész a baj. Az általános „gyógymód” az, hogy földhöz csapják a sérült kicsiket. Én inkább operálok. Naponta hat-nyolc malacot bekábítanak a gondozók, én vágok, varrok, szúrok, darabjával tíz perc alatt megvagyok. Futószalag.
    Olyan, mint az emberi operáció, csak itt kevésbé steril a levegő, viszont a disznó vitálisabb lény, mint az ember, velünk ellentétben mindent túlél.

    Gyár ez, malacgyár, korosztályokra bontva belőve a kaja, a hőmérséklet, a népsűrűség, az oltás. Minden algoritmus szerint megy.

    Kizárólag kocákat tartunk, épp akkora karámban, mint a testük; nem emberséges, viszont gazdaságos. Négy hónap a vemhesség, aztán négy hét szoptatás, és újra berakás, indul az új vemhesség, illetve, ha nem indul, akkor selejtezés. Hat-nyolc vemhesség után mindenképpen vágóhíd a vége.

    A régi sertésfajták másfél kilós malacokat ellettek, egyszerre úgy tízet. A dán bread, ezzel dolgozunk mi, malacszáma tizennyolc, nyolcvandekásak, annak idején a paraszt meg se tartotta az ilyen kicsiket. De ezek az első pillanattól élni akarnak, küzdenek a tejért, a pozícióért, amire rá is szorulnak, ugyanis a kocának továbbra is csupán tizennégy csecsbimbója van, vagyis négy malac kimarad. Ezen úgy segítünk, hogy az épp leválasztott szaporulatok után felszabaduló csecsekre átvisszük az újszülöttek egy részét.

    Milyen itt a malacéletpálya? Szűkre szabott. Öt hónap alatt elérik a százhúsz kilós vágósúlyt. Esznek és küzdenek egymással. Ez az élet. A disznó hierarchikus állat,

    a pályán, illetve hát az ólban dől el minden: ha erős vagy, tisztelnek, ha gyönge, nem kapsz se labdát, se tápot. Ismerős képlet?
    Marhát is műtök, úgymond menthetetleneket.

    Erre a telepre úgy kerültem másfél évtizede, hogy sorra döglöttek a jószágok, senki nem értette, miért. Hívtak, jöttem, vizsgálódtam, agyaltam. Először arra jöttem rá, mi a baj, aztán beszereztem a hatékony műtéti technikát, végül megszüntettem az okot. A tehén gyomra négyüregű: bendő, recés, százrétű, oltó. Minket ebből az emésztő-kvartettből most csupán két tag érdekel: balra fent leled a bendőt, hatalmas tömlő, belefér nyolcvan liter táplálék, jobbra lent lakik az oltó, olyan, mint egy futball-labda. Ha rosszul takarmányozzák a jószágot, az oltó felfúvódik, apránként felcsúszik a bendő és a hasfal közé, elapasztja a tejet, hasmenést okoz, pár hónap alatt elpusztítja az állatot. A telepen előttem az első tünetek után kiselejtezik az ilyen marhát.

    Amikor mi jártunk egyetemre, még nem tanították, hogyan diagnosztizálható ez a baj, azt meg pláne nem, miként orvosolható. Pedig nem bonyolult: sztetoszkóp a fülbe, megkopogtatod az állat baloldalát, és ha fönt pengő hangot ad, akkor az ott az elszabadult oltó. A technika annyi, hogy betereled ebbe a fémkarába a tehenet, és kezdésként kap némi kábítót. Ha keveset adtál neki, akkor rugdos operáció közben, ami egyrészt fáj a sípcsontodnak, másrészt ront a műtéti precizitáson. Ha túllőtted, akkor viszont elfekszik, cumi kategória, hagyd aludni, másnap újra próbálkozhatsz. Ám, ha eltaláltad az adagot, akkor bár belassul a jószág, de még állva marad. Ez esetben a pengő résznél leborotválsz egy kéttenyérnyi felületet, fertőtleníted, felvágod, de óvatosan, mert ha túl mélyre szalad a szike, akkor hasad a bendő, s oda a tehened. Benyúlsz, vakon áthurkolsz egy cérnát az oltón, és visszahúzod a lasztit alulra, a helyére. És már csak annyi a dolgod, hogy tűbe fűzd a cérna egyik, majd másik végét, a tűkkel belülről átszúrd a bőrt, és immár idekint varrj rá egy plexidarabot, ami megtartja a szettet. Régen kabátgombot használtam a célra, mert viccesen nézett ki, kár, hogy gyakran eltört. A műtét levezetésekét antibiotikumot fecskendezek a sebbe és az izomba, majd összevarrom előbb a hashártyát, majd a hasizmot, végül a bőrt.

    És él az állat, elmúlik a hasmenés, visszajön a tej, tíz nap múlva már a heg is alig látszik.

    Ennek a szerencsétlennek oly gyorsan romlott az állapota, hogy úgy volt, nem várnak meg, levágják, de megüzentem, adjunk neki egy esélyt.
    Kétemberes meló, hiszen nem tudsz egyszerre bent is lenni a tehénben meg kint is. Ráadásul, mivel nem kétméteres söprögetőnek születtem, hanem fürge irányítónak, rövid a karom az oltóhoz. Mázli, hogy a telephelyvezető, Misi, lakli pali, s noha egyetemet végzett, nem rest télen is félmeztelenre vetkőzni, hónaljig benyúlni.

    Amúgy ez is gyár, csak itt nem a hús, hanem a tej a termék. A bikaborjúk mennek a vágóhídra, a nőstények maradnak, és amint lehet, beteszik őket. A vemhesség kilenc és fél hónap, ellés után fél órát kap az anya, hogy fölnyalja a borját, aztán elveszik tőle. A tej az emberé: tehenenként napi hatvan, ciklusonként tízezer liter. Amint apadni kezd a tej, megint beteszik a tehenet, megint vemhesség, kezdődik elölről. Átlagban a harmadik ellés után jelentkeznek a tőgyproblémák, ilyenkor selejtezés, s érkezik a következő generáció.

    Kezdetben akkor voltam büszke, ha állandóan műtöttem. Ma meg akkor, ha sikerül megelőznöm a betegséget. Fix havi pénzért dolgozom, akkor fizet a legboldogabban a tulajdonos, ha nincs dolgom, mert egészséges az állomány. Négy marhateleppel van szerződésem, az egyiken fél éve nem jártam, telefonon igazítom el a vezetőt, csak operálni megyek, ha néhanapján szükséges.Fiatalon nősültem, három gyerekünk született, két lány és egy fiú. Szerinted melyikükből lett focista? Nem, nem az asszonyból. És a fiamból sem. Hanem az egyik lányomból.

    Fruzsi tízévesen hatvanakat dekázott, lábtengóban mindent visszaadott, kajakra kellett igyekeznem, hogy tizenegy alá szorítsam a huszonegyes poénos meccsen. Tizenkét évesen tizennégy éves fiúk között játszott egyesületben. Már huszonnyolc múlt, a Budaörs NB1-es válogatott futsaljátékosa, minden meccsére jut egy gól, munka mellett járja a világot a focival, ez a mindene. Civilben ő és a húga, Annabella is ügyfélszolgálatos, számítógépeket távgyógyítanak, számos nyelveken intéznek ügyeket a neten. A fiam, Robi informatikus, még harmincon innen, de túl egy elég komoly nemzetközi pókerkarrieren, szóval játszani szeret, labdaérzéke is van, de sose érdekelte annyira a foci, mint Fruzsit meg engem.

    Tizennégy éve már, hogy közel két évtized házasság után elváltam, de azóta is visszajárok a gyerekekhez, naponta beszélünk, segítem őket.

    A mostani csajomat, illetve feleségemet a szabadidősportnak köszönhetem: 2005-ben átmenetileg megcsappant az állatorvosi munka, és egy haverommal fitnesztermet nyitottam Baján kondival, fallabdával, sókamrával. Életem legélvezetesebb munkája volt beülni a recepcióra, és bámulni a szobabringázókat. Csakhogy idővel sorra kaptam a megbízásokat sertés- meg marhatelepekre, nem maradt idő ücsörgésre, elhanyagoltam a termet, az alkalmazottak pedig kilopták a szememet. Lényegében mindenki hülyére vett, a sókamráról már a bezárás után derült ki, hogy noha tízmillióért építették, hármat se ért.

    Viszont készült velem a teremről egy interjú a helyi tévében, tök helyes riportercsajt küldtek, Annát. Idővel egymásba gabalyodtunk, azóta is együtt vagyunk. Erdélyi lány, itthon hasonlót sem találsz. Olyan kedves, hogy ilyen nincs is. Évekig hajnal ötkor keltem, hogy az összes telepet lejárjam, és még focira is jusson idő, de nem tudtam olyan korán kibújni a zuhany alól, hogy ne lett volna asztalon a reggeli. És semmi hiszti, hogy hová mégy, mikor jössz, hol voltál, csak az őszinte boldogság és nyugalom, amikor kettesben vagyunk. Csoda. Mondjuk, szerintem megérdemeltem. És ő is engem.

    Mindig vár valami kis meglepetés. Egy időben ő vezette a bajai rádió reggeli műsorát. Szeretem a zúzós zenét, és Anna reggel hatkor, amikor szokás szerint kocsiba ültem, betolta az AC/DC-t, én pedig tudtam, a városka miattam kénytelen elviselni a hajnali metálcsapást.Edzősködtem is keveset.

    Véletlenül kezdődött. Fater nyomdokán haladva csináltam én is egy focipályát, igaz, csak harmincszor húszasat, és nem a falunak, hanem a családnak a kert végébe, füvesítve, kapukkal, hálóval.

    Csakhogy meglátták az utcáról kölkök, bekéredzkedtek, és ha már bent voltak, mutattam nekik néhány cselt. Mire felnéztem, azt vettem észre, hogy napi rendszerességgel edzem őket. Amikor meg másodszor is fölkaptam a fejem, azt láttam, hogy harminc fölé nőtt a létszám. Kettébontottam a társaságot, az egyik fele háromtól tréningezett, a másik fél öttől. Élveztem a dolgot, de ez a három óra egyre égetőbben hiányzott a munkaidőmből, és amikor a sokadik edzést kellett megszakítanom elakadó ellés, vagy egyéb, sürgős ellátást igénylő állatorvoslás miatt, egy év után beszüntettem a kerti egyesületet. Megbüntetett érte a sors: pár nappal a fájront után egyetlen éjszaka leforgása alatt az egész pályát feltúrták a vakondokok.

    Edzettem felnőtteket is, megyében, de egy szezon után azt is feladtam, mert képtelen voltam hatni a játékosokra.

    Szerencsére rám talált a magyar orvos válogatott, csupa intelligens fiú, elég volt egyszer elmondani valamit, rögtön értették. Játékosedzőnek szerződtettek, hat egymást követő évben vittem őket a negyvencsapatos világbajnokságra. Nem ulibuli, hanem komoly torna nagypályán, kétszer harmincöt perc. Ötször világbajnokok lettünk, egyszer másodikok. Összesen 42 meccset játszottunk, egyet veszítettünk el, a legfontosabbat, az itthoni rendezésű tornán a döntőt a belgák ellen: ők lőtték az elsőt, a lefújás előtt egyenlítettünk, ám míg mi ünnepeltünk, gyorsan elvégezték a középkezdést, és bevarrtak még egyet. Cserébe a következő évben már a kieséses szakaszban agyonvertük őket.

    Sosem cifráztam túl a taktikát: azt játszottuk, mint a Barcelona, sok passz, a labda a földön marad. Persze fölemelheted, de ha kétszer rossz helyre adod, harmadikra csere.

    *

    Mióta az eszemet tudom, arról szól az életem, hogy focizni akarok. Cselezni, gólt rúgni, gólpasszt adni. Bárhol, bárkikkel, bármikor. Ha elegem van mindenből, irány a pálya, ott kiereszthetem a gőzt. Ha épp nem voltam sérült, azonnal leigazoltam valahová, ha sérült voltam, de csak kicsit, akkor kispályáztam.

    Csak akkor nem focizom, ha mozdulni sem tudok.

    A második Fradi-kaland után játszottam itt-ott, előbb Hajóson, majd az NB III-as Kalocsán, utóbbiból kis pénzem is lett, az iramot is bírtam, maradtam volna, de a hajósi elnök hazacsábított azzal, hogy fölépít nekem egy garázst az udvaromban, föl is építette.

    Tavaly januárban hívott a Fradiból Bánki Dodó, hogy a veteránbajnokságban kiesésre állnak, mentsem meg őket a szégyentől. Ráedzettem, négy meccsen lőttem tizenhat gólt, de mind a négy mérkőzés után lerokkantam. Az ötödiken is pályára akartam lépni, bemelegítettem, de beállni már nem sikerült. Viszont a csapat bent maradt.

    Meló alatt is a focin jár az eszem, aztán persze szenvedek, nyafogok az asszonynak, ő mosolyog, de a következő focin megint ott vagyok, és nem tudok annyira fájni, hogy ne reménykedjek egyre kétségbeesettebben, hogy leszek én még egyszer makkegészséges.

    Lassan a hatvanadikat taposom, de minél öregebb vagyok, annál inkább csak arra vágyom, azért küzdök, hogy focizhassak, focizhassak, focizhassak. Mindenem műtve, mindenem sérült, legutóbb már a kutyával játszva is beporcosodtam. Az ébredés úgy néz ki, hogy kelek hatkor, majd fél óra nyújtás, fekvőtámaszozás, hogy működjön a lábam, mozduljon a derekam, összerázódjon a hátam.
    Tudod, ki volt nagy játékos? A Nyíl! Ő fontos meccseken, kiélezett helyzetben lőtt gólokat, milliónyi mérkőzést megnyerve a Fradinak. Ehhez képest én? Én egyetlen rangadót se nyertem meg a Fradinak. És sosem volt bajnoki, hogy egynél többet rúgtam volna.

    Jó, persze, a gólpasszt többre tartottam a gólnál, ha csak a kapus állt szemben velem, de láttam, hogy érkezik egy társ, tutira leadtam. Mert hát csak jobb ketten örülni, mint egyedül!

    Ügyes voltam, tényleg éreztem a labdát. Olyan játékos, akit egy jó közeg az égbe röpít, a rossz pedig leránt a középszarba.

    Múltkor azzal állított meg egy idegen, hogy a világban senkitől nem látta úgy venni le a labdát, mint tőlem. Majdnem megkönnyeztem. Más meg azt mesélte, hogy

    találkozott a Nyíllal, aki azt mondta, hogy én még nála is nagyobb tehetség voltam, mi több, Albert Flóri óta a Fradi legnagyobb ígérete. Jólesett. De azért a helyén kezeltem a dolgot.

    *

    Te, figyelj, az elmúlt húsz év alatt összesen nem beszéltem ennyit a fociról. Anna is csak néz, nem érti, mitől szakadt ki így a sztorizsák.

    Faterom elrakta az összes újságot, amiben leírták a nevemet. Amikor tíz éve meghalt az öreg, a szar cetliket mind bepakoltam egy bőröndbe, vittem a padlásra. Nem nyitogatom, csak a szívemet sajdítaná. Néha azért eszembe jut, mi lett volna, ha nem sérülök meg. De nem pörgök rajta, elfogadtam ezt az életet, így se rossz… Azért tudok tőle depis lenni. Akár egy órán keresztül is.

    Nem gyűjtök emlékeket, nem is nagyon őrzöm őket, mezből ha hármat eltettem, sokat mondok, de azt is mind elajándékoztam. Minek tartogassam? A régi Fradi a szívemben lakik, idekint egyetlen fakult színes kép emlékeztet rá, a ’81-es bajnokcsapat, ott porosodik a tévénél. A minap kerestem az albertflóris fotómat, de nem leltem, franc se tudja, hová kevertem el. Faterról van kint egy felvétel, azt nagy becsben őrzöm, 1991-et írtunk; a bajai pálya szélén guggol a három focista: öcsém jobbra, Baja-mezben, én balra, Fradiban, fater középen civilben, fehér cipő, vasalt ing, befésült ősz haj, a térdek összeérnek. Kicsattan a büszkeségtől. Ennyi nekem pont elég a régi idők focijából.

    https://24.hu/sport/2021/01/02/koch-robi-fradi-hajos-portre/
     
  2. avatar: Longinus
    2015.07.15, 10:05 (szerk.: 2017.02.08, 16:24)
    képKoch Róbert dr. a Ferencváros nagy tehetségű középpályása, centere volt. Rengeteg sérülés akadályozta pályafutását, Magyarországon kizárólag a Fradiban játszott.képForrás: ftcbk