MTK, 1993, kölcsönben

Most azt kellene mondanom, hogy nagyon örülök a játéklehetőségnek, de erről szíves-örömest lemondtam volna. Gabi az egyik példaképem, s ha már ilyen csapás igyekszem a lehető legjobban helyettesíteni őt. ³

Azt mondták, hogy első számú kapusként számítanak rám. Ezért is fogadtam el az ajánlatukat, s mivel pénteken váltottam klubot, így természetes volt, hogy szombaton még Piel védett. Csakhogy Zoli a Csepel ellen remekül helytállt, sőt, azután is hozott néhány pontot, ezért aztán nem lepődtem meg, hogy rajta maradt az egyes mez. Azon pedig nem lehet csodálkozni, hogy végül ő is összecsuklott, hiszen egy tartás nélküli csapatban védeni nagyon nagy idegi és fizikai megterhelés.⁴

Az MTK-nál marasztaltak, de én jobbnak láttam, ha az anyaegyesületemnél folytatom. A Fradiban igényt tartottak rám és én is vissza akartam menni a Üllői útra. Három bajnokin és két kupamérkőzésen védtem. Az öt találkozón tizenkét gólt kaptam. Rendesek voltak, egy percig sem éreztették velem, hogy idegen vagyok. Csakhogy én az MTK-ban jöttem rá, hogy mit jelent Fradi-játékosnak lenni. Az a fajta szeretet, a fantasztikus szurkolótábor kizárólag a Fradinál létezik. Persze, nem ezért kaptam tizenkét gólt. A csapatnak sem ment, és én sem remekeltem.²

Az akkori edző, Varga Zoltán nyilatkozata nehéz helyzetbe hozott. Néhány mondatával elérte, hogy a Vasas-Dunaferr meccset követően jó ideig nem bízott bennem senki, szinte mindenhol leírtak. Tisztában vagyok azzal, hogy hibáztam, de el lehetett volna intézni ezt másként is. Padlóra kerültem. Bíró Péter, a Lombard FC elnöke volt az egyetlen klubvezető, aki hitt bennem, és lehetőséget adott a bizonyításra. Úgy érzem, megháláltam a bizalmat, akkor, amikor védtem, nem vallottam szégyent, hiszen egyik meccsen sem kaptunk ki.¹

Az utóbbi években nem sok sikerélményem volt. Amikor elváltam a Dunaferrtől, úgy éreztem, hogy nem is lesz csapatom. Ehhez képest most egy nagyon jól szereplő PNB-s klub keretéhez tartozom, és olykor a kezdőcsapatban is helyet kapok. A mellőzést jól viselem. A jelenlegi állás szerint persze csak akkor kapok lehetőséget, ha Gelei Károly valamiért nem léphet pályára, de nem keseredek el, hiszen a riválisomnak nagyon jól megy a védés.
Az átlagéletkor valóban harminc év felett van, ám talán éppen ez az egyik titkunk. Mindenki úgy érzi, hogy ez az utolsó lehetősége. Nem biztos, hogy még egyszer kimagasló eredményt érhetünk el. Harminckét évesen én magam is nagy lehetőséget kaptam, hiszen itt lehetek az ország, jelen állás szerint, egyik legjobb csapatában. Nem akarok nagyravágyó lenni, ezzel is elégedett vagyok. A szakmai háttér kitűnő, a bizonyítási vágyunkat pedig csak fokozza, hogy mindenki károsnak tart minket. A kétkedőket persze az eredményeinkkel meg tudjuk győzni.¹