A ZTE saját nevelésű játékosa voltam. Az ifjúsági évek után, az 1993/1994-es szezonra húzóembere lettem a felnőtt csapatnak, hiszen 27 mérkőzésen játszottam az NBII Nyugati csoportjában, ahol ezüstérmesek lettünk, és lőttem 21 gólt, amivel megszereztem a másodosztályú gólkirályi címet. Majd osztályozó mérkőzéseket játszottunk a Siófok ellen. Az első mérkőzésre Siófokon került sor, az eredmény 4-3 lett a hazaiaknak, viszont hazai pályán 6-0-ra hengereltünk, ahol három gólt lőttem a hatból és következhetett az NBI.

A társaság nagy részét, zalai kötődésű illetve születésű labdarúgók alkották, jó és összetartó közösség voltunk a pályán kívül is, ezért lehettünk jó csapat. Újonc csapatként 7 ponttal maradtunk csak le a dobogóról. A saját teljesítményemről csak annyit, hogy egy máig emlékezetes, nagyon jó évet zártam, akkor azt mondtam, hogy soha rosszabb szezont. A történelem – kicsi eltéréssel – ismételte önmagát és 27 bajnokin 21 alkalommal találtam be az ellenfelek hálójába és ismét gólkirály lettem, de ezúttal nem a másodosztályban, hanem az elsőben. Néhány dolog közrejátszhatott abban, hogy nem igazán sikerült az utolsó szezonom a ZTE-nél. Mivel előtte jó idényt zártunk, talán azt hittük, hogy könnyebb lesz a helytállás, sokunkat megkerestek nevesebb csapatok, és talán ez is zavart okozhatott, de még ide sorolhatnám a szezon közbeni edzőváltást is. Nekem is gyengébben ment a játék, mindössze 7 gólt szereztem.

Egy igazi szupercsapatba kerültem, hiszen a keretből több mint tíz játékos volt a válogatott keret tagja. A játékosok, profi mentalitású emberek voltak, ezt jelzi az is, hogy egy edzésen az egymás közötti játékot néha nehezebb volt megnyerni, mint egy hétvégi bajnoki mérkőzést. Az évek alatt két nagyszerű edzővel – Garami József és Egervári Sándor – és nagyszerű játékosokkal dolgozhattam együtt, ami megkönnyítette a beilleszkedést. Köszönettel tartozom Garami Józsefnek, aki igaz hogy nagy részben csak csereként, de 25 mérkőzésen pályára küldött már az első szezonban. Saját véleményem szerint az 1996-97-es bajnok és kupagyőztes csapatunk volt a legerősebb csapat az ott töltött évek alatt, de megkockáztatom, hogy az egész évtized legerősebb magyar klubcsapata volt.
Az 1996-os Atlantai olimpiai játékokon, 2 mérkőzésen léptem pályára, és annak ellenére, hogy a csoportban pontot sem szereztünk, szép emlék. A nagyválogatottban először 1999. június 5-én léphettem pályára, Bukarestben a Románok ellen, az utolsó mérkőzésemre pedig 2000. június 3-án, Izrael nemzeti csapata ellen került sor. Bicskei Bertalan kapitánysága alatt 5 mérkőzést játszhattam, amire a mai napig büszke vagyok.

Fehér Csabával együtt, fél évre adott minket az MTK kölcsön. Az akkori cél az volt, hogy fél év alatt tartsuk bent az első osztályban, a hat pontos hátrányban lévő belga klubbot. Ez majdnem sikerült is, csak az egyik ellenlábas csapat „csodával” határos módon megnyerte az utolsó négy meccsét, így kiestünk és mivel még nem volt érvényben a Bosman-szabály, ezért nem tudtam kint maradni.
Sajnos miután hazatértem Belgiumból, már nem kaptam többször meghívót a Válogatottba.

A soproni időszak az nagyon nehéz volt, ugyan a célt – bent maradás az első osztályban – elértük, annak ellenére nem maradtam a csapatnál.

Szombathely a második otthonom, nagyszerű csapat jött össze, jól ment a játék, de a sok sérülés miatt nehéz helyzetbe került a csapat, amiből nem sikerült jól kijönnünk. Óriási csalódás, hogy a magyar kupadöntő elvesztése mellett, kiestünk az NBI-ből. Az a csapat manapság bajnokesélyes lenne.

Tulajdonosváltás miatt távoztam Győrbe, ahol Varga Zoltán a tíz vereség dacára, egyetlen percre sem bízott bennem. Az volt a szakmai és az emberi mélység fél éve.

Nyíregyháza kényszermegoldás volt, ahol nem igazán sikerült beilleszkednem.

Olyan feladatot akartak rám osztani, amire sohasem voltam képes: a félpályától eljutni az ellenfél kapujáig.²

Fél év pihenő után Ausztriába a Bad Waltersdorf csapatához igazoltam, ahol megtaláltam a nyugalmat és önmagamat, ott fejeztem be a játékos pályafutásomat 2008-ban.