magyarfutball.hu

fénykép helye
alias
El ruso
Orosz
Tatár Gyuri
nemzetiség
Magyarország
életkor
70 éves
poszt
középpályás
kapcsolódó weboldalak

játékos

pályafutás
Honvéd Papp József SE
1971 - 1973
Diósgyőri VTK
1973 - 1983
CD Castellón
1983 - 1984
eredmények / elismerések
2-szeres magyar kupagyőztes (Diósgyőri VTK 1977, 1980)
fénykép helye
A stadiontól ötszáz méterre laktunk. Édesapám rendező volt a klubnál, és amikor felcseperedtem, mindig vitt magával a meccsre. A DVTK-sportiskolában mégis középtávfutásban és magasugrásban értem el sikereket. Véletlen folytán kerültem a futballisták öltözőjébe. Tetszett, hogy az atlétikai szakosztállyal ellentétben a focistáknál nem kellett hazavinni a szerelést mosatni, hanem mindig tiszta mez, nadrág, törülköző várt bennünket.2


Honvéd Papp József SE, 1971-1973

...

Diósgyőri VTK, 1973-1983

Tizenkét éves lehettem, amikor leigazoltak, és végigjárva a ranglétrát, tizennyolc évesen játszottam első felnőttmeccsemet, mégpedig a Pécs ellen. Ezt aztán csaknem háromszáz mérkőzés követte. Érdekes, a budapesti nagycsapatoktól nem kaptam ajánlatot. Igazán a Videoton csábítgatott. Kovács Feri bácsi volt az edző, és anyagilag több mint csábító ajánlatot kaptam. De a szüleim már elég idősek voltak, lebeszéltek, és én is lebeszéltem magam. Így maradtam Diósgyőrben.2


CD Castellón, 1983-1984

Vegyes érzéseim vannak. Már a harmincat is betöltöttem, több sebből véreztem, amikor oda igazoltam. Őszintén szólva a spanyol futball távolabb áll tőlem, mint mondjuk az osztrák vagy a német foci. Előtte mehettem volna Belgiumba, de mivel Salamon Józsi már Görögországban játszott, az államtitkár nem engedte, hogy egy csapatból két játékos menjen ki külföldre. Sajnos nem beszéltem a nyelvet, angolul is keveset tudtam. A játékostársaim többsége azt sem tudta, hogy hol van Magyarország. Orosznak hívtak, mert azt hitték, hogy a vasfüggönyön túl mindenki orosz. Érdekes volt a szocializmusból belecsöppenni egy teljesen más környezetbe. Sok sérülés hátráltatott, elszakadt az Achilles-ínam, betört az orrom, a fejem. Mindannyian tudjuk, hogy a sérült játékosokat nem szeretik, mert az egy plusz kiadás és a konyhára nem hoz semmit. Akkor szültetett a kislányom, és nagyon messze voltam a családtól, nem sokat láttam őket. Összességében azonban nem volt rossz, azt csináltam, amit szeretek, pénzt is adtak érte és olyan helyen voltam, ahová, ha most el szeretnél menni, akkor több százezer forintba kerülne egy hétre. Sosem felejtem el, hogy decemberben is 24 fok volt. Talán szerencsésebb lett volna, ha 25-26 évesen tudok oda szerződni. Akkoriban a másodosztályban volt a csapat a hatodik-hetedik helyen, és mindenképpen fel szerettünk volna jutni az első osztályba. A lehetőség adott volt, a pénzkifizetésekkel sem volt probléma. A tulajdonosnak egy fürdőszoba-felszereléseket gyártó hatalmas cége volt. A feljutás sajnos nem sikerült, mert a keret nem volt alkalmas rá. Emlékszem, játszottunk egy Király Kupa-mérkőzést a Real Madrid ellen. A Madrid szinte csak ifistákkal állt ki, és így is megvertek minket. Később olvastam, hogy a következő években sem lett semmi a feljutásból, sőt a másodosztályból is kiesett a csapat.1
 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!

hozzászólások

  1. avatar: heimo
    2015.12.24, 06:25 (szerk.: 2016.08.24, 13:40)
    Diósgyőri bajnoki címre vár Tatár

    Volt a hetvenes években egy diósgyőri futballcsapat, amely még az ellenfelek szurkolóinak elismerését is elnyerte. Ám a DVTK bajnoki aranyat nem nyert, pedig soraiban kiemelkedő képességű labdarúgók szerepeltek. Például a középpályán Tatár György, aki sokak emlékezetében úgy maradt meg, hogy szőke, ondolált hajú fiatalember, aki a hátára veszi a pályát. A fiatalember mára megemberesedett, s kopasz, idősödő úr nyújtotta felém a kezét az újrabemutatkozáskor.

    – Hova lettek a szőke hajfürtök?
    – Hova, hova? Rajtam is fogott az idő, a fürtök mára csak az emlékeimben maradtak meg. Igaz, nem akármilyen emlékek azok, szoktam is az egykori játékostársakkal, az idősebb szurkolókkal nosztalgiázni.

    – Például arról, hogy mi hiányzott a diósgyőri aranycsapat bajnoki címéhez?
    – Igen. Például arról is. Isten ments, hogy megbántsak valakit, de sokan már nem élnek abból a csapatból. Szabó Géza tornatanár volt az edzőnk. Fizikailag tökéletes állapotba hozott bennünket, de valahogy a szellemesség, az igazi futballtudás hiányzott a játékunkból. Pedig akkor még az jellemezte a magyar futballt. Például a szabadrúgás-variációkat mi, játékosok improvizáltuk a pályán. Ha lett volna egy olyan edző, mint Lakat Karcsi bácsi vagy Kovács Feri bácsi, Kovács Imre, akkor biztos, hogy nem maradt volna el az aranyérem sem. De így is hálával gondolok Szabó Gézára.

    – Mennyire elégedett a mai DVTK-val?
    – Hát, vannak aggályaim. Komoly háttere van a csapatnak, hiszen Leisztinger Tamás tulajdonos mindent a legmagasabb szinten teljesít. Mindenki idejében, napra pontosan megkapja a neki járó pénzt, és van egy pár kimondottan jó játékos is a csapatban. Tomiszlav Szivics kiváló munkát végez, és ha kis szerencsénk lesz, akkor odaérünk a dobogóra.

    – Említette, hogy van néhány jó játékos a mai Diósgyőrben. Mit gondol, az önök csapatába bármelyikük is befért volna?
    – Oláh Feri szerint Kádár Tamásnak helye lett volna nálunk is. De nehéz a hasonlítgatás. Ugye nekünk volt egy Oláh, Tatár, Görgei középpályássorunk. Feri azt mondta, hogy a mi csapatunk, bár szoros mérkőzésen, de legyőzné a maiakat.

    – Ön mivel foglalkozik ma?
    – Söröző tulajdonosa vagyok a Győri kapunál.

    – Semmi futball?
    – Dehogynem, én rendszeresen kijárok a csapat edzéseire, s a hazai mérkőzéseken biztos, hogy ott vagyok. Sorban ülünk, Salamon Jóska, Oláh Feri, Teodoru és a tartalék kapusunk, Szabó Laci. A dolog érdekessége, hogy a meccseken, bármi történjen is a pályán, mindegyikünk azonos véleményen van, pedig isten bizony nem szoktunk összebeszélni, hogy mire bólintsunk rá.

    – Úgy tudom, gyerekként elsősorban az atlétikával barátkozott. Hogyan lett futballista?
    – A stadiontól ötszáz méterre laktunk. Édesapám rendező volt a klubnál, és amikor felcseperedtem, mindig vitt magával a meccsre. A DVTK-sportiskolában mégis középtávfutásban és magasugrásban értem el sikereket. Véletlen folytán kerültem a futballisták öltözőjébe. Tetszett, hogy az atlétikai szakosztállyal ellentétben a focistáknál nem kellett hazavinni a szerelést mosatni, hanem mindig tiszta mez, nadrág, törülköző várt bennünket. Tizenkét éves lehettem, amikor leigazoltak, és végigjárva a ranglétrát, tizennyolc évesen játszottam első felnőttmeccsemet, mégpedig a Pécs ellen. Ezt aztán csaknem háromszáz mérkőzés követte.

    – Sosem fordult meg a fejében – ahogy a népszerű miskolci banda, az Edda slágere szól –, hogy elhagyja a várost?
    – Érdekes, a budapesti nagycsapatoktól nem kaptam ajánlatot. Igazán a Videoton csábítgatott. Kovács Feri bácsi volt az edző, és anyagilag több mint csábító ajánlatot kaptam. De a szüleim már elég idősek voltak, lebeszéltek, és én is lebeszéltem magam. Így maradtam Diósgyőrben.

    – Nem bánta meg?
    – Soha.

    – Melyik volt a legemlékezetesebb meccse?
    – Nem is tudom, akadt néhány. Magyar Népköztársasági Kupa-döntőt játszottunk 1979-ben Hatvanban, a Vasas ellen, és a hajrában az én gólommal nyertünk. Aztán válogatottként is van egy nagy emlékem. Tbilisziben a Szovjetunió ellen játszottunk, közel százezer ember előtt, s elkövettem azt a hibát, hogy amikor kimentünk, fölnéztem a lelátóra. Bevallom, összement a lelkem, s a zseniális szövetségi kapitány, Kovács Ferenc ezt érzékelte. Kihívott az oldalvonalhoz, és azt mondta, ne a lelátót nézzem, hanem futballozzak úgy, mintha Diósgyőrben lennénk. Hatott az intelem, s a tizenkettedik percben gólt fejeltem.

    – Mindössze tizenegyszer játszott a válogatottban. Nem kevés ez, nincs önben hiányérzet?
    – Minimális. Emlékszem, Dél-Amerikában voltunk a válogatottal túrán, és hazaérkezvén Mészöly Kálmán azt mondta, hogy rosszul irányítottam a csapatot. Kérdezem én: Nyilasi, Törőcsik, Csapó és Zombori mellett kellett volna nekem irányítanom, amikor egyenként és együtt is istenek voltak? Nincs bennem tüske.

    – Gondolom, már az önök idejében is voltak bundameccsek.
    – Igen, előfordultak. De általában pénz nélkül. Én egy kivételt tudok. Az utolsó forduló következett, és az MTK vendégei voltunk a Hungária körúton. Nekik a biztos bentmaradáshoz egy pont kellett, s mivel Borsó Janival és Brünyi Gézával a B válogatottban együtt játszottam, jóban voltunk, s ők kérték, legyen döntetlen. Mondtam, rendben, de valamit ajánljanak fel. Ők megígérték, hogy azt a pénzt, amelyet a bentmaradásért kapnak, odaadják nekünk. Döntetlen lett, és egy hét múlva a budapesti Novotelben találkoztunk, hogy megkapjuk a megbeszélt összeget. A szállodában egyszer csak odalépett hozzánk két civil rendőr, és igazoltatott bennünket. Mindannyian elfehéredtünk, de Salamon Jóska szerencsére feltalálta magát, s közölte, hogy Czinege Lajos honvédelmi miniszterhez vagyunk hivatalosak. Ez annyira hatott, hogy a két rendőr vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és elnézést kért a zavarásért.


    – Elégedett az életével, a pályafutásával?
    – Nem panaszkodom. Ha még egyszer kezdeném, kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyanezt az életet szeretném élni. Az átlagnál jobban élek, s titkos vágyam az, hogy korábbi csapattársaimmal együtt megélhessem azt, hogy a DVTK bajnok lett. Hát várunk türelmesen.

    Tatár György
    labdarúgó (1952. szeptember 10., Miskolc). Klubjai: Honvéd Papp József SE (1971–72), Diósgyőri VTK (1973–83, 248 mérk./50 gól), CD Castellón (1983–84, Spanyolország). Magyar válogatott (1978-80, 11/5). Eredményei: magyar bajnoki bronzérmes (1978–79), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1977, 1980), -döntős (1981).

    http://archivum.magyarhirlap.hu/diosgyori-bajnoki-cimre-var-tatar

    Burkovits Ferenc

    hmgy
     
  2. avatar: ingersheim
     
  3. avatar: pirospont