Ez egy klasszikus kérdezz-felelek: hogyan lettél fradista? Úgy, hogy apám is az volt. Hogyan lettél kapus? Úgy, hogy apám is az volt.
Hét-nyolc éves voltam, amikor elkezdtem a ma is ismert népligeti edzőközpontba járni. Mezőnyjátékosként kezdtem, de az körülbelül három napig tartott, mert amikor nem jött el a kapus, az edzőnk rám nézett, és azt mondta: „apád kapus, állj be, biztos menni fog”.
Az akkori kapusjáték kizárta, hogy lábbal a labdához érjünk, úgyhogy attól a pillanattól kezdve én kapusnak készültem.²

A Fradiban ugye Zsiborás volt az első, Józsa a második számú kapus, utánuk pedig jöttek a kiöregedett ifisták, Szeiler Józsi és Balogh Tonó. Vagyis én a legjobb esetben az ötödik lehettem volna a sorban. A régi rendszer szerint az első számú kapus védett az első csapatban, a második számú egy félidőt védett a juniorban, majd bemelegítette Zsiborást, a helyére pedig beállt valaki a Szeiler, Balogh kettősből. Tehát a legjobb esetben is, ha váltották egymást, akkor is kéthetente jutott egy félidő nekik. Na, most, ha én itt ötödik vagyok, annak az esélye, hogy a kapuba álljak, hát… a nullához közelített. Ezért aztán a családi kupaktanács úgy döntött, hogy mennem kell a Fradiból. A választásunk Vácra esett, ahol Csank János volt az edző, aki egyrészt szintén kapus volt, másrészt egyidős édesapámmal, ismerték egymást, így aztán még Csepel előtt Vácra kerültem, ahol három és fél évig nem csináltam mást, csak edzettem. Koszta János volt akkor a csapat kapusa, az ő helyét nem lehetett elvenni, nekem azért kellett megküzdenem, hogy a második számú kapus legyek. Végigéltem a csapat virágzását, mert, amikor oda kerültem, éppen csak bent maradt a Vác, utána pedig jöttek a dobogós helyek. Amikor eljöttem Vácról, akkor meg bajnok lett a csapat. Ezekből az évekből egyébként nagyon sokat profitáltam, mert enélkül nem jutottam volna el oda, ahova később sikerült. Három és fél év után a mester azt mondta, hogy nagyjából megtanultam, mi az a munka, úgyhogy menjek el valahova, ahol már védhetek is.
Nem akartam 18 évesen rögtön egy NB I-es csapatban védeni, sőt, nem is gondoltam azt, hogy nekem ez járna. Jó helyen voltam, rengeteget tanultam, nagyon sokat köszönhetek személy szerint Csank Jánosnak. Ez nem ugyanaz volt, mint amikor már élvonalbeli kapusként kikerülsz a kapuból, ülsz a kispadon és nem kapsz lehetőséget. Fejben és fizikálisan is érnem kellett, és végül a legjobb időben küldött el Szegedre. Abban a váci csapatban ráadásul egytől egyig remek emberek voltak, ami a sikerük kulcsa volt szerintem. Rengeteget edzettünk, tényleg kegyetlen volt.²

Ahogy anno Vácon, úgy ismét László Attila volt a kapocs – ahol akkor egy egész jó másodosztályú csapat volt, olyan játékosokkal, mint Takó, Kiss Ferenc, Váczi Béla. Ott játszottam először felnőttek között. És itt jön a képbe a szerencse faktor: Csepelen játszottunk edzőmeccset a Szegeddel, én pedig egész jól jöttem-mentem a kapuban. ²

A Csepel akkori edzője, Varga István, kapust keresett az akkor már a klub jogászaként is dolgozó Szieben László helyére, és látta, hogy jól mozgok a kapuban. Megkérdezte a másodedzőjét, hogy ki is vagyok én a szegedi kapuban. A másodedző pedig az a Perlaki István volt, aki nekem korábban edzőm volt a Fradi-ifiben. Mondta Vargának, hogy hát ki lenne, a Hajdú Józsi fia. Le is igazoltak. Ezzel kezdődött egy fantasztikus két év, amiben óriási szerepe volt Kakas László kapusedzőnek, akivel bárhol dolgoztam együtt, mindig a legjobbat hozta ki belőlem. Úgy szoktam mondani, hogy amerre jártam, eltaláltak. Onnan lettem először válogatott, két év után pedig megtörtént, amire senki nem számított: Havasi Mihály megjelent Csepelen és közölte, hogy visszavásárolnak.²

Az egész BL olyan volt, mintha egy külön világba csöppentem volna. Ne felejtsük el, hogy 1995-öt írtunk, hat évvel voltunk a rendszerváltás után. Földes, salakos pályákon edzettünk könyökvédőben és szivacsos nadrágban, amit már nem is ismer a sportruházat. Itthon olyan volt a kapu előtere, mint a beton, ott meg fű volt a kapu előtt, kiemelték a kaput, elvitték, lenyírták a füvet, fedett volt a stadion, saját himnusza volt a BL-nek. Utaztunk, három hetente más országokat, más stadionokat láttunk. Az egész egy varázslatos másik világ volt az elsőtől az utolsó pillanatig. Plusznak még ott volt az is, akkoriban nem volt mindennapos, hogy Ajax és Real Madrid szintű csapatokkal játszik egy magyar, sőt egy kelet-európai csapat.²

Ez pont akkor volt, amikor kétszer is műteni kellett a lábam, sokáig nem is védtem. Varga Zolit elküldték, Nyilasi Tibor visszatért, védtem egy fél idényt, amikor megkeresett egy menedzser, ugyanis Harald Schumacher (alias Toni Schumacher, az NSZK-val Európa-bajnok, kétszeres vb-ezüstérmes 76-szoros válogatott kapus) kinézett engem egy magyar-olasz válogatott meccsen, és kijelentette, hogy kellek neki Dortmundban. Csakhogy a Dortmundból kirúgták az edzőt, így a kapusedző Schumachernek is mennie kellett, és Kölnben lett edző a város kisebbik csapatánál, a másodosztályú Fortuna Kölnnél.
De továbbra is akart engem, személyesen hívott fel, komolyan azt hittem, hogy valaki szórakozik velem valaki, amikor azt hallottam a telefonban, hogy „Hallo, hier ist Harald Schumacher”. Így kerültem Kölnbe, de szerintem akkor idehaza nem lett volna olyan kapus, aki nem ugyanígy döntött volna, ha egy Toni Schumacher hívja.
Nem is az, hogy megbántam… de borzasztó volt az a két év. Abból, hogy én milyen ember vagyok, és ő milyen ember, nem sülhetett ki jó. Itthon az volt a szokás, hogy Kakas Lacival mindent kielemeztünk, ott meg azt mondták, hogy ne kérdezzek, mert az a gyengeség jele. Döntsem el, hogy mit csinálok, és csináljam azt. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem Németországba kerülök, hanem máshova, ott hogyan viszonyultak volna hozzám. A német nem egy puha közeg, az egy nyers, profi közeg. Megromlott a viszonyunk, kikerültem a csapatból.²

Az én esetemben valóban az volt a döntő, hogy harminckét évesen jött a vesesérülésem. Először engem, majd a vesémet mentették meg. Megszűnt a pénzkereseti lehetőségem, hiszen Várszegi úr nem tartott igényt a szolgálataimra. A már meglévő kávézónkban dolgoztam, és már a jövőre gondoltam.¹

Sopronban megkaptam azt a lehetőséget, amit az MTK-nál nem adtak meg. Persze, hogy folytattam, de már éreztem, hogy másban is sokra vihetem. Jó volt Sopronban védeni, ám a labdarúgás utáni életben addigra már több fantáziát láttam. Örültem, hogy válogatott lehettem, és szép emlékeket szereztem a pályán. Jobbnak láttam itt lezárni, és új életet kezdtem.¹