magyarfutball.hu

fénykép helye
nemzetiség
Magyarország
életkor
67 éves
poszt
középpályás
kapcsolódó weboldalak

játékos

pályafutás
Soproni Textiles Club
1968 - 1974
Tatabányai Bányász SC
1974 - 1982
FC Toulouse
1982 - 1983
AS Grenoble
1983 - 1986
Tatabányai Bányász SC
1986 - 1990
SV Forchtenstein
1990 - 1992
Vértesszőlősi ASZVS
1993
eredmények / elismerések
?

edző

pályafutás
Tatabányai Bányász SC(utánpótlás)
1990 - 1992
Tatabányai Bányász SC
1992 - 1993
Vértesszőlősi ASZVS
? - ?
eredmények / elismerések
?
fénykép helye
Születésemtől fogva Agyagosszergényben éltem, ahol különösen nagy hangsúlyt fektettek a sportra, azon belül pedig leginkább a labdarúgásra. Tulajdonképpen én ott szerettem meg a futballt. Volt egy hatalmas udvarunk, ahol a velem hasonló korú srácokkal, nap, mint nap fociztunk. Aztán 1961-ben Sopronba költöztünk. A nővéremék a Textiles pálya szomszédságában építkeztek, mi pedig hozzájuk költöztünk, így onnantól fogva meg is pecsételődött a sorsom – habár én sohasem bántam meg, hogy akkor így alakult.1


Soproni Textiles Club, 1968-1974

A Textiles akkoriban, hol a megyei első osztályban, hol pedig az NBIII-ban szerepelt. Én 1962-ben lettem a klub játékosa, és elég korán, már serdülőként bekerültem az ifjúsági csapatba, majd 16 és fél éves koromban már a felnőttek közt rúgtam a labdát. Úgy érzem, hogy onnantól kezdve volt töretlen a fejlődésem, hiszen szinte mindig szóhoz jutottam az első csapatban. Az évek alatt pedig feljutottunk egészen az NBII-ig, és közben, többször voltam ifjúsági megye válogatott. Már akkor hívtak több helyre, többek közt Pécsre, Szombathelyre, és Győrbe. A Győrnek alá is írtam, de végül visszamondtam a szerződést.1


Tatabányai Bányász SC, 1974-1982

Több egyesület is hívott, de én kishitű ember voltam és nem mertem elfogadni a klubok ajánlatát. Végül 22 éves koromban, amikor a Tatabánya hívott, úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább. Azt mondtam, ha én valaha NBI-es labdarúgó szeretnék lenni, akkor 22 évesen bizony bele kell hogy vágjak. Az idő tájt már családos ember voltam, ezért olyan döntést hoztam, hogy az számunkra jó legyen, így hát elfogadtam a tatabányaiak invitálását, és aláírtam a Tatabányai Bányászhoz.
Úgy érzem, hogy azok az évek, amit én Sopronban töltöttem, egy olyan edzői gárdával amilyen ott volt, az nagyon jó alapokat adott ahhoz, hogy én az NBI-ben szerepeljek, Tatabányán pedig tovább fejlődtem. Nem volt olyan feladat, amit ha kértek, én ne csináltam volna meg, talán egy kis tehetségem is volt a futballhoz, és ezeken felül valószínű, hogy segítettek nekem a háttérből. Nem tudom, hogy ki segített hozzá, vagy ki súgott, de úgy gondolom, hogy néhány mérkőzés után látott bennem annyit a szövetségi kapitány, hogy meg mert hívni engem, egy fiatal játékost, egy rutinos csapatba. Szerintem, ezeknek a dolgoknak összetevője vezetett ahhoz, hogy 1974. december 4-én, Svájc ellen bemutatkozhattam a Magyar Válogatottban.
Az első 8 évben egy-egy bajnoki ezüst, illetve bronzérmet szereztem a csapat tagjaként. Talán kezdjük az elején. Az 1970-es évek második felében jó kis csapatunk volt, de nem sikerült igazán eredményesen futballoznunk. Az 1980-81-es szezonban viszont kiváló edzőnknek és nagyszerű játékunknak köszönhetően, második helyen végeztünk a bajnokságban, ami addig példátlan volt a klub történelmében. Véleményem szerint, az alapokat már 1979-ben Szentmihályi lerakta, majd jött egy olyan kiváló edző, mint a Lakat doktor – meggyőződésem szerint, ha nem Magyarországon születik, akkor a világ legjobb edzője lett volna – aki nagyon jól összerakta a csapatot. Az ezüstérmes helyezésnek köszönhetően, 1981 őszén az UEFA-kupa sorozatban szerepelhettünk, ahol összekerültünk a világhírű Real Madrid csapatával. Összesítve a párharcot: két mérkőzés után 2-2 lett a vége, de a Real Madrid továbbjutott idegenben lőtt góllal. Tehát az UEFA-kupából kiestünk, de a lendületünk kitartott a szezon végéig, így hát egy bajnoki bronzéremmel gazdagodott az éremgyűjteményem, majd a bajnokság befejeztével, 1982 nyarán „légiósnak” álltam.1


FC Toulouse, 1982-1983

Annak idején csak engedéllyel tudtál külföldre szerződni. De azon belül is volt egy kikötés, amely szerint minimum be kellett töltened a 30. életévedet, illetve bizonyos válogatottsági számmal kellett rendelkezned. Nekem több helyre is volt ajánlatom, például Belgiumba, Portugáliába, de meggyőződésem, hogy a Bálint Laci sugallatára, Balla György menedzser segítségével kerültem ki Franciaországba, a Toulouse csapatához. Nekem honvágyam mindig volt, én egy hétnél tovább nem bírtam sehol sem, de így hogy velem volt a család, így azért egyszerűbb volt elviselni. A futballt tekintve az igazság az, hogy bizonyítani kellett, mert ha nem tudtál jóval többet, mint az ottani játékosok, akkor nem is volt rád szükségük, kőkemény profi világba csöppentem. Szerencsém volt, mert hamar befogadtak, ugye a Bálint Laci ott volt és segített a beilleszkedésben, aztán két kiváló francia labdarúgóval – Christian Lopez és Gérard Soler – hamar megtaláltam a közös hangot, ezáltal semmi gondom nem volt a csapaton belül. A magánéletemben szintén zökkenőmentesen haladtak a dolgok, hiszen a fiam akkor volt 9 éves és a tanárjával, valamint az ő családjával sikerült kialakítani egy nagyon jó kapcsolatot, ami a mai napig tart. Majd 1983 nyarán a másodosztályú Grenoble csapatához igazoltam.1


AS Grenoble, 1983-1986

1983-ban új edző került a csapat élére, egy bizonyos Jeandepeux – az érdekesség, hogy ellene játszottam az első válogatottságom alkalmával – és ő odahozott egy svájci Lucien Favre nevű irányítót, aki nemrég még a német Herta edzője volt. Ha pedig az edző az új irányítóban bízik, akkor nekem mi keresni valóm lenne abba a csapatba, így átigazoltam Grenoble-ba. A Toulouse-i csapatnak volt egy szponzora, aki egyben a Grenoble elnöke is volt és az ő közbenjárásával kerültem én a másodosztályú francia klubhoz, amit aztán az életben nem bántam meg. A társak ott is gyorsan befogadtak, az pedig már csak ráadás volt, hogy gyönyörű helyen lakhattunk. A legcsodálatosabb dolog viszont, hogy ott született meg a kislányom. Összességében négy évet játszottam Franciaországban, ahol én és a családom is nagyon jól éreztük magunkat.1


Tatabányai Bányász SC, 1986-1990

Abban az időben én úgy gondolkodtam, hogy 34 éves vagyok, ezért el kell kezdenem építgetni a jövőmet, gondolva a játékos pályafutásom utáni évekre, ezért végül hazajöttünk. Eldöntöttem, hogyha hazajövök és a Tatabánya még igényt tart a játékomra, akkor játszom egy-két évet, ha nem, akkor viszont megpróbálok másfelé orientálódni. Végül meg is állapodtunk a klubbal, igaz hogy számomra nem a legkedvezőbb feltételekkel, de a lényeg az volt, hogy számítottak rám és folytathattam a pályafutásomat, itt Tatabányán. Először csak egy-két évről beszéltünk, de az olyan jól sikerült, hogy végül négy év lett belőle. Tehát 38 éves koromig futballoztam az NBI-ben és meggyőződésem, hogy ezt részben a franciaországi „légióskodásnak” köszönhetem, hiszen átvettem az ottani edzésmorált, az intenzitást, a gondolkodást és ez sokat segített, másrészt, itt egy jó kis fiatal csapat volt alakulóban. Őszintén mondom, öröm volt ide jönni és mutatni olyan dolgokat, ami profizmus. Ez lehet, hogy nagyképűen hangzik, de meggyőződésem, hogy ebből ők tudtak tanulni és úgy gondolom, hogy cserébe megbecsülést kaptam a csapattól. Nekem az a négy év tényleg szuper volt, főleg az első kettő, amikor még voltak plusz energiáim. Az hogy ilyen jó csapatban játszhattam, egy Vincze - Kiprich - Plotár csatártrió mögött, az egy igazi ajándék volt számomra. Óriási élmény volt az 1986-87-es szezonban szerzett bajnoki bronzérem, majd az azt követő évadban elért bajnoki ezüst, ami akár arany is lehetett volna. Ha mi „öreg” játékosok egy kicsit jobban odafigyelünk és felhívjuk a fiatalok figyelmét arra, hogy nekünk már nincs több lehetőségünk, de nekik van még bőven sanszuk egy esetleges bajnoki aranyra, akkor szerintem a bajnoki tabella élén végeztünk volna. Ennek ellenére az ezüst is nagyon szépen csillog számomra. Aztán 1990-ben eltörött a karom és ki kellett hagynom néhány mérkőzést, de én nem így akartam abbahagyni. Én szerettem volna még egy évet játszani, de akkor jött ide egy Tornyi Barnabás nevű úriember, aki azt mondta, hogy ő edző és neki nem kellenek az idősebb játékosok, igaz hogy ez utóbbit nem mondta csak éreztette. Mi lementünk az első edzésre, de már át sem öltöztünk, csak a lelátóról figyeltünk. Mondanom sem kell, hogy borzasztó volt számomra a dolog, akkor többen is befejeztük a pályafutásunkat, többek közt a Lakatos Karcsi, a Kiss Imre, a Dombai Bandi és jómagam. Hihetetlenül rossz érzés volt így befejezni. A klub részéről, sem akkor, sem pedig később, annyit sem mondtak, hogy jó napot vagy jó szerencsét, senkit sem búcsúztattak el egy mérkőzés keretein belül. Ezt én már régen megbocsátottam és ugyanolyan Bányász drukker vagyok, mint voltam régen.1


SV Forchtenstein, 1990-1992

...

Vértesszőlősi ASZVS, 1993

...
 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!

hozzászólások

  1. avatar: heimo
    2015.12.28, 21:00 (szerk.: 2017.01.23, 17:29)
    Kopogással ünnepelték a gólját

    Névre szóló helye van a tatabányai stadion lelátóján, és a klub eddig sohasem mulasztotta el, hogy minden évben elsőként postázza számára az évre szóló tiszteletjegyet. Csapó Károly, a Tatabánya tizenkilencszeres válogatott egykori középpályása használja is a jegyét, s ha csak ideje engedi, ott van a mérkőzéseken. És persze időnként még futballozik.
    – Úgy tudom, egy ideje távol került a futballtól. Mi van önnel, mit csinál, mivel foglalkozik?
    – Visszavonulásom után egy ideig edzősködtem, nem tudtam volna elképzelni az életem a pálya, a foci nélkül. A tatabányai ifiknél dolgoztam, sőt egy ideig még a felnőtteknél is segédkeztem, aztán amikor bezárt a bánya, mindenki menekült, ment, amerre látott. Én is úgy éreztem, ideje szétnézni az életben, s egy ismerősöm által kaptam azt a lehetőséget, hogy csapágyboltot nyissak a városban. Váltottam, s mondanom sem kell, egy ideig furcsa volt, hogy már nem kell edzésre és mérkőzésre járni.
    – Azóta sem jár?
    – Á, azt nem bírtam volna ki, hogy ne legyek ott a hazai mérkőzéseken. Most is rendszeresen kijárok, találkozom a régi cimborákkal, szurkolókkal, és ilyenkor jókat nosztalgiázunk. Persze mindig kiderül, hogy akkor volt jó csapat, akkor tudtak még futballozni az emberek, és mekkora játékosok voltunk. Minden megszépül.
    – Mondja, ma, amikor divatáruüzleteket meg vendéglőket nyitnak, hogyan jutott eszébe a csapágybolt, s egyáltalán, ki vásárolja a portékáit?
    – Mondtam, egy ismerősöm biztatott, én meg nem tudtam jobbat, belevágtam. Ami pedig a vásárlói kört illeti, szerencsére több gyár és kisvállalkozó is a vásárlókörömbe tartozik. Így, bár szerényen, de biztosan megélünk.
    – Annyira hozzánőtt Tatabányához, hogy bizonyára már kevesen tudják, hogy a pályafutása Sopronban indult. A Textilesben. Mindig futballista szeretett volna lenni?
    – Igen, mindig is az volt a vágyam. Agyagosszergényen születtem, a petőházi cukorgyártól egy kőhajításnyira. Kilencéves koromban beköltöztünk Sopronba, s ez aztán egész életemet megszabta, hiszen a Textiles-sporttelep felezővonalával volt egy síkban a lakásunk. Éjjel-nappal a pályán lógtam, mintha oda lennék bejelentve. Csak a labda, a labda érdekelt.
    – Hogyan került Tatabányára?
    – Megyei ifiválogatott voltam még Sopron-játékosként, és több élvonalbeli klub is megkeresett, észre vette, hogy mocorog bennem valami. Főleg a Szombathely és a Pécs volt kitartó, ám én mindig köszöntem a lehetőséget, és maradtam. Amikor viszont Gelei József a korábbi sokszoros válogatott kapus keresett meg, akkor nem tudtam nemet mondani, annál is inkább sem, mert azt gondoltam, tényleg az az utolsó lehetőségem, hogy komoly klubban futballozzak. Huszonkét éves voltam, s azt hittem, már majdnem lekéstem mindenről.
    – Emlékszik a tatabányai bemutatkozásra?
    – Hát hogyne emlékeznék. Ahogy a nyáron a Bányászhoz igazoltam, már az első bajnokin pályára léptem, és a Videotonnal 1–1-et játszottunk. Úgy csöppentem Tatabányára, mintha mindig ebben a városban éltem volna. Az öregek, azaz az idősebb, nagy tekintélyű játékosok pedig úgy fogadtak, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Így aztán nem volt gond a beilleszkedés.
    – Kik alkották akkoriban a Tatabánya gerincét?
    – Szabó Gyuri, Kőműves Misi, Tóth Kálmán, Radics Jancsi voltak a meghatározók, de természetesen rajtuk kívül mindenkinek megvolt a feladata. Ebbe a társaságba csöppentem én bele. Hogy milyen szerencsés választás volt Tatabányára igazolni, azt jól mutatja, hogy abban az évben, december 4-én az általam nagyon-nagyon tisztelt Moór Ede bácsi behívott a válogatottba. A Tatabánya jó csapat volt, ott könnyen felfigyeltek az emberre. Szolnokon volt a bemutatkozásom, Svájc ellen. Rögtön a kezdőben voltam, többek között például Bene Ferivel játszottam egy csapatban. Egy–nullra nyertünk, ez pedig nyitánynak nem rossz eredmény.
    – Nagy ünneplés volt utána?
    – Ezt hogy érti?
    – Akkoriban divat volt a futballisták között, hogy egy-egy sikeres meccs után kirúgtak a hámból. Úgy hiszem, csak megünnepelték a bemutatkozását.
    – Talán. Bár soha nem voltam kicsapongó típus. Amikor Tatabányára igazoltam, már nős voltam, sőt, kétéves volt a fiam. Mindig tudtam, hol a határ, meddig lehet elmenni. Persze, olykor, nem tagadom, én is a többiekkel mentem, de egy csapatnál másként nem létezhet az ember, vagy akkoriban nem létezhetett. Ám, ahogy az előbb is mondtam, nagy dáridózásokban nem vettem részt.
    – A bundákból is kimaradt?
    – Na látja, abban volt részem, de olyanra nem emlékszem, hogy pénzért adtunk vagy vettünk volna meccset. A bajnokság vége felé tényleg voltak megbeszélt eredmények, leginkább akkor, amikor mind a két csapatnak jó volt a döntetlen. De pénz soha nem cserélt gazdát. A közönség pedig véresre tapsolta a tenyerét, mert gólgazdag döntetlenek születtek.
    – Miközben szárnyalt a Tatabányával, nyilván nem múlt el átigazolási szezon anélkül, hogy a nagy klubok ne akarták volna Csapót megszerezni. Miért nem csábult el soha?
    – Mert az a csapat, amelyiknek én világ életemben drukkoltam, csak az nem hívott. Most már elmondhatom, a Vasasról van szó. Ha a Vasas vezetői megkerestek volna, aligha tudtam volna ellenállni a kísértésnek.
    – Érdekes, hogy a válogatottban tizenkilencszer szerepelt, és csak egy gólt szerzett. Azt pedig az oly emlékezetes, 1978-as Argentína–Magyarország-mérkőzésen. Hogy emlékszik arra az egyre?
    – Zombori Sanyi lőtt kapura, és én ösztönösen elindultam, hogy hátha kipattan a kapusról a labda. És mit ad isten, kipattant. Jókor jártam jó helyen, csak az üres kapuba kellett passzolnom. Mint aztán mesélték, Tatabányán, a lakótelepen, ahol laktam, az emberek a fűtéscsöveket kopogtatták örömükben. Emlékezetes meccs volt, s ma is azt mondom, mi ott nem nyerhettünk. A portugál Garrido, ugye, kiállította a többször is agyonrúgott Törőcsik Andrist, majd nem sokkal később Nyilasi Tibit, így ettől morálisan is szétestünk. Kikaptunk 2–1-re, és azóta is azt látom: egy vb-n a rendező ország mindig bizonyos előnyöket élvez.
    – Nincs önben csalódás, hogy csak tizenkilencszer játszhatott válogatott mezben?
    – Semmi csalódás nincs bennem, különben is, én ezt a tizenkilencet nem érzem csaknak. Hiszen abba a válogatottba tényleg öröm volt még az edzőtáborba bevonulni is. Ugye az én posztomon Nyilasi Tibi játszott, és én mindig elismertem, hogy ő jobb futballista, mint én vagyok. Így is hálát adok az Istennek, hogy ennyiszer játszhattam a válogatottban, és hogy az 1978-as vb után 1982-ben is ott lehettem.
    – Ha jól tudom, Spanyolországba csak nevezve volt a bő keretbe, szinte egy percet sem játszott. Miért nem?
    – Ez érdekes volt, mert a szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán minden mérkőzés előtt beöltöztetett engem is, majd arra kért, hogy melegítsem be a kapust.
    – Hát, nem valami nagy taktikai feladat. Nem érezte megalázónak?
    – Nem, nem éreztem annak. Mint az előbb is mondtam, örömmel és büszkén voltam válogatott, tehát nem éreztem megalázónak a helyzetet, annál is inkább nem, mert Mészöly ezt jó előre közölte velem. Salvador ellen, amikor ugye tíz gólt rúgtunk, akkor a kispadon ücsörögtem. De azon a meccsen én sem cseréltem volna be magamat.
    – Annak idején megadatott önnek, hogy külföldre szerződjön. Két francia csapatban, a Toulouse-ban és a Grenoble-ban futballozott. Melyik klubhoz köti maradandóbb élmény?
    – Mindkét városban nagyon jól éreztem magam, mindkét csapatnál baráti közösségbe csöppentem. De Grenoble talán azért kedvesebb a számomra, mert a kislányom ott született.
    – Rengeteg edző egyengette a pályafutását. Kik voltak a kedvencek, és van olyan, akire nem szívesen emlékszik?
    – Nincs olyan, akire nem szívesen emlékeznék. Minden edzőmmel jól kijöttem, mert mindig elfogadtam az edzői utasításokat. Sorrendiség nélkül mondom, akiknek a legtöbbet köszönhetek és a legtöbbet tanultam tőlük: Lakat Károly, Baróti Lajos, Temesvári Miklós és Mészöly Kálmán.
    – Visszatérve a mai időkhöz, túl azon, hogy a tatabányai stadionban találkozik régi cimborák­kal, szurkolókkal, összejár a régi csapat­társakkal?
    – Igen. Minden évben igyekeztünk alkalmat keríteni arra, hogy összejöjjünk egy baráti vacsorára, dumapartira. Az idén százéves a Tatabánya, és a szép születésnap alkalmából igyekszünk mi, régiek is emlékezni, ünnepelni.
    – Említette, hogy van fia és lánya is. A fiú nem követte az apai hagyományokat?
    – A Tatabánya ificsapatában futballozott, ám amikor új szelek kezdtek fújdogálni az egyesület körül, ő inkább a tanulást választotta. Ám hobbi szinten focizgat, még az is előfordul, hogy egymás ellen játszunk.
    – Tehát ön még mindig futbal­lozik?
    – Igen, mégpedig viszonylag rendszeresen. A tatabányai öregfiúkkal, Kiprich Józsiékkal elég sokat játszunk, hála istennek, még bírom.
    – Van-e unoka?
    – Kettő is, fiúunokám négyéves, lányunokám hatéves. Azt már közöltem a szülőkkel, hogy a fiúból megpróbálunk focistát nevelni. Nem ügyetlen, mert bár még csak négyéves, de úgy terelgeti a labdát, hogy fenn a feje, s lehet belőle valami. Nagyon büszke nagypapa lennék, ha az unokámat még a Tatabányában látnám focizni.
    – Gondolom, az élvonalban.
    – Igen, az lenne az igazi. De hát éltem már annyit, hogy tudom: nem kaphatunk meg mindent az élettől. Azért egy NB I.-es Tatabánya és hát az unokám játéka talán még jár nekem.

    Pályakép

    Csapó Károly

    Született: 1952. február 23-án Agyagosszergényben.

    A Tatabánya egyik legismertebb játékosa, harminc évesen szerződött külföldre. Négy év franciaországi légióskodás után Tatabányán fejezte be pályafutását 1990-ben. A Tatabánya színeiben 314 mérkőzésen játszott, 79 gólt rúgott. A magyar válogatottban tizenkilenc alkalommal szerepelt 1974 és 86 között. Az 1978-as argentínai és az 1982-es spanyolországi világbajnokságon szereplő csapat játékosa volt. A válogatottban egy alkalommal volt eredményes, gólját Argentína ellen szerezte az 1978-as világbajnokságon.

    http://archivum.magyarhirlap.hu

    hmgy
     
  2. avatar: Longinus
    2014.10.22, 11:07 (szerk.: 2015.09.14, 13:25)
    képForrás: Facebook/ Foci retro képek
     
  3. avatar: magyarfutball.hu