magyarfutball.hu

Futball és művészet
  1. Futball és művészet Futball és irodalom

    Korábban volt már szó blogunkon a futball és művészet, nevezetesen a filatélia kapcsolatáról. A mostani bejegyzésben essen szó a futball irodalmi vonatkozásairól.

    Elsőként Szabó Lőrinc Futtballversenyen című versét közlöm, melyet a költő az 1927. szeptember 25-i osztrákok elleni EK meccs után vetett papírra. Megjelent az Est-ben 1927. szeptember 27-én.

    www.magyarfutball.hu/hu/merkozesek/1927-09-25/magyarorszag-ausztria

    Szabó Lőrinc: Futtballversenyen

    A 61. magyar-osztrák mérkőzés győztes Tizenegyének, taps helyett.

    Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt
    nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett,
    de most, hogy a pálya ellipszise habzik-árad
    a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket.

    a régi vágy, tornakerülő éveim sportja, a futball,
    a régi vágy és régi öröm, mint táncos lábban a tánc:
    minden izmom egymásba feszül és összevissza rugdal
    a bőr alatt, a cipő alatt, és testem fájva ráng.

    Minden izmom egymásba feszül s mint élő, lekötözött gép,
    mozgok, egy helyben: csontjaimat fölrázta a futás,
    s míg nézem a negyvenezerfejű tömeget, a közösség
    izgalma s izma belémdagad, hogy egy óriás

    test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé
    Szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,
    s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé
    és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.

    A labda száll s ittas vagyok, mit ittas a fájdalomtól
    a néző is, ha a színpadon jól szenved a színész,
    vagy ahogy ittas lesz, aki szeretőket les ki, s a gondtól,
    aki koldussal beszél s proli pincék szennyébe néz.

    Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! Háború, hősiesség!
    Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár!
    Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék!
    Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapufánál!

    Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális
    izgalom … - óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható!
    De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris
    a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló,

    a medvetestű, lomba fiú, aki utálja a tornát,
    de a futball érdekelte, csak a futball, s ki maga is
    volt center a nagyerdei tisztásokon…. Óh, ha sodorják
    vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is

    ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán
    és este szívdobogva a Piac uccára siet,
    hol a szerkesztőségek előtt kiragasztva a táblán
    pesti távirat hirdeti az eredményeket.

    (Az Est, 1927. szeptember 27.)


    **************

    Juhász Gyula egy "mezei" bajnoki meccs felvezetése alkalmából írt verset! A történet 1928. tavaszán játszódik, március 4-én jelent meg a Délmagyarországban.
    A Szegedi Bástya-Sabaria (0-3) bajnoki mérkőzésre készült a mű.


    Olympiai óda
    költő: Juhász Gyula



    Bástya, arany-pajzsos szülőanyám te,
    Nincs nekem a te ügyednél fontosabb
    És a vasárnapi viadalnál,
    Melyben megbírkózunk Sabáriával.
    Sok diadalt is arattunk a versenyeken
    (Bár néha kupán is vágott a kudarc,
    De ezt csak zárjelek közt zengem,
    Hogy az avatatlanok ne hallják)
    S ékesíténk tripusokkal házunkat
    És ezüst serleggel, okirattal.
    Illatozó koszorút
    Sokat nyerénk. Fényesek érdemeink
    Nesztelen rúgásban a pályateren.
    (Bár néha nullára leégtünk.)
    Acht, Kronenberger, Weiglhoffer,
    A védelem nemtői segítsenek,
    (S ne kelljen hívni a mentőt,)
    Hogy mindig szűzen maradjon a bástyakapu!
    Steiner, Tóth és te Simóka főleg,
    Fürge főura a büszke Tiszának,
    (Ha ugyan nem változik addig a halfsor.)
    Höss, Varga, Beck és Pomacsek esetleg
    És Ábrahám, te a Bástya kebelében,
    Ti hátvéd, halfsor, csatársor, közép.
    Ti piros-feketék mind, valahányan vagytok,
    Előre, üdv, tempó, szerencse fel, evoé,
    Rajta, hipp, hipp, hurrá, győzelem!
    Herczeg, hátha megjön a Gól is!


    *******

    A futball nemcsak költőket, hanem írókat is megihletett.
    Remek könyvet írt a témában Esterházy Péter Utazás a tizenhatás mélyére címmel.

    Egy részlet a könyvből:

    „Puskás tehát az, akivel eltűnik valami a világból, más lesz, megváltozik, már nem olyan, mint előtte volt, és soha nem is lesz olyan. …
    … Én nem láttam őt játszani, csupán egyszer 1981-ben, hogy úgy mondjam, post festa, amikor 56 után először visszajött Magyarországra, és rendeztek neki egy díszmérkőzést a Népstadionban. A rendszer mintegy megbocsátotta, hogy nagy fia elhagyta 56-ban, örült, hogy Puskás legitimálja őt, emlékszem az ez ügyben mondott sok megrohadt kádárista mondatra, amely, a rendszer alkatának megfelelően, mondott is valamit, meg nem is.


    Puskás akkor már ötvennégy éves volt, világnagy pocakkal, tulajdonképpen önmaga paródiája, mondhatni, ezen a túlsúlyos módon korszerű, amit, a parodisztikusságot, nem is fedett el a 100 000 ember nosztalgiája, mert ez már a nyolcvanas évek józan vagy ironikus nosztalgiája volt, a csodálat és a csúfondárosság keveréke.
    Ám amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a szélsőt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélső éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a lépéssel azonnal behozhatatlan előnyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek elakadt a lélegzete: színről színre megjelent előttük, akár egy angyal, az emberi zsenialitás. (Ezeket a hosszú átadásokat eredményesen lehet gyakorolni, minél többet, annál jobban tudja az ember. Én ott fölmértem, tehetséges kisfutballista, hogy nekem körülbelül 357 év gyakorlás kéne ahhoz, hogy ezt tudjam.)
    A zsenialitás nem a képességek kiválóságával azonos. Czibor kiismerhetetlenül cselezett, Kocsis fejelt a világon a legjobban, a szintén zseniális Bozsik megbizhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt értelemszerűen keményebb, egyáltalán, Puskás jobb lába kizárólag emberi szempontból volt értékelhető, szakmailag nem.
    Az ő géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis ő határozta meg a világot (a pálya négyszögéről beszélek), a modern álom maga, nem?, s nem a világ adta, meghatározta lehetőségek közt választott, választotta ki a legjobbat. Ez az időtlen benne.
    Puskás megteremtette egyén és közösség egységét, amely nélkül az egyén, ő, nem létezhetett. Nem mintha kellemes egyéniség lett volna, folyton veszekedett, vitatkozott, dirigált. Nagyszájú, nem a békesség embere. Szélvihar, mondták róla kortársai. De: őt nem kellett kiszolgálni, ő egyszerre szolgált és irányított. Alávetette magát annak, amit ő teremtett.
    Egy volt a labdával. Erről számos anekdota szól. Amikor egy edzésen a pályáról kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta magát. Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához!, zokogott.”


    ********


    Darvasi László kötete: „A titokzatos világválogatott”-ja gondolatokat, rövid történeteket foglal magában. Könyve különálló fejezetekre tagolódik.



    Lázár Ervin meséiben is előbukkan a foci

    Foci

    „Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.
    - Apu, Isten szokott focizni?

    Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok…

    Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik.
    Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.
    - Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.


    A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?
    Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.
    - Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.


    Kivirul.
    - Akkor meg lehet rá kérni?
    - Mire?
    - Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.


    Aha, hát erre ment ki a játék.
    - Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe - mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
    - Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.


    Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
    Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.
    - Mit gondolsz, beáll?
    - Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.
    - Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.


    Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.
    - Megígérte? - kérdezi.
    - Meg - mondom elszorult torokkal.
    Látod, Uram, most már nincs visszaút."


dátum: 2012.08.19, 12:43
szerző: Giovanni
Magyarfutball Blog

A Magyarfutball.hu blogja - érdekességek, kuriózumok, anekdóták a magyar labdarúgás mindennapjából.

Kategóriák
  1. egyéb (35)
  2. Bolhapiaci kincsek (55)
  3. Fan Art (7)
  4. Focis játékok (8)
  5. Futball és művészet (15)
  6. Gépház blog (17)
  7. Grund focipályák (4)
  8. Így szeretlek Magyar Futball! (4)
  9. Játékvezetők (2)
  10. Külföldi példák (3)
  11. Magyar foci mindenhol (24)
  12. Magyarfoci in English (3)
  13. Magyarfoci máshogy (31)
  14. Meccsen jártunk (4)
  15. Mezek (6)
  16. Programajánló (17)
  17. Retro (1)
  18. Szurkolók (3)
Kapcsolat / contact
info@magyarfutball.hu
 
 

új hozzászólás

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!

hozzászólások

  1. avatar: Coimbra
    2014.04.11, 09:10 (szerk.: 2014.04.12, 00:04)
     
  2. avatar: Coimbra
    2012.08.23, 21:02
    Nagyon jó cikk.Lesz ennek folytatása?Magyar szakosként talán be is tudnék segíteni a keresésbe, válogatásba.