Predesztinálva voltunk a sportra, hiszen Édesapánk volt játékos, edző, de még játékvezető is. Engem már 4 évesen megfertőzött a család, élénkén él bennem a mai napig egy emlék: a gödöllői strandon egy 18 év körüli srácokból álló társaság hívott ki minket, a három Rab testvért egy meccsre. Péter bátyám ekkor volt 13, már a Fradi serdülőben játszott, volt érzéke a focihoz. Csak a bátyáim elbeszéléséből tudom, hogy megvertük őket úgy, hogy a nagymellényű legények egyikének lőttem egy kötény gólt. 4 éves voltam.¹

Két bátyám révén egy toborzón kerültem a Fradiba. 600 gyerek közül választottak ki engem is, de mivel Rab volt a nevem, ez szinte "automatikus" szerződést jelentett, hiszen a bátyáim akkor már az IFI I-ben, illetve II-ben játszottak.¹

Még játékos koromban elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, ahol megszereztem a szakedzői képesítést, de az új licenceket már nem csináltam meg, mert nem akartam edzőként dolgozni a szakmában. Amit sportpályafutásom alatt megismertem ebből a közegből, annyi bőven elég volt nekem. Játékos-edzőként még dolgoztam egy ideig, mert akkor a magam ura voltam. De amikor már külső körülmények is beleszóltak volna a munkámba, na azt már nem. Arról nem is beszélve, hogy a könyöklések, meg a nyelvcsapások nem tartoznak az én világomba, nem az én stílusom... Inkább polgári foglalkozás után néztem.¹