Nincs bennem semmilyen hiányérzet. Voltak kisebb-nagyobb zökkenők, amelyek esetleg alakulhattak volna másként is. Elsősorban a kilencvenhatos atlantai olimpiára gondolok, ami óriási élmény számomra, és az is marad mindörökre. A selejtezők során a legtöbb mérkőzést játszottam darabra is, percre is, és a legtöbb gólt rúgtam, aztán kimentünk az olimpiára, és minden magyarázat nélkül a padon találtam magam. Biztos ennek is megvolt az oka, bár én nem éreztem, hogy bármi olyat tettem, amiért ez jogos lett volna. Én már annak örültem, hogy részt vehetek az olimpián. Dunai Antallal azóta is jó a kapcsolatom, bár ezt a témát nem feszegettem, nem is beszéltünk róla. Talán egyszer majd eljön az ideje, mert én is kíváncsi lennék, hogy mi volt akkor az a fordulat? Miért kerültek ki addigi alapemberek a csapatból? Egy kicsit felforgatták a mi jó kis bevált csapatunkat.²

Amikor a nyáron hosszú évek után visszatértem nevelőegyesületemhez, sok helyre hívtak. Mehettem volna például a Ferencvárosba is, de engem csak egy érdekelt, hogy újra Újpesten futballozhassak. Gyerekkorom óta szeretem ezt a csapatot, az apám is a liláknak drukkolt. Minden ide köt, így nem érdekelt a pénz. Azért hangsúlyozom ezt, mert bizony már a nyáron is lehetett tudni, hogy az Újpest nem dúskál a javakban. Mégis ide jöttem, és történt, ami történt, nem bántam meg. Nem harag van bennem, hanem csalódottság. Úgy gondolom, tettem annyit ezért a csapatért, s nemcsak most, hanem korábban is, hogy ne ilyen megalázóan rúgjanak ki. Nem vártam mást, csak korrektséget és egyenességet.¹