hozzászólások

1. 
   admin fgymat

   # 2

   2018.09.20, 15:14

   Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy a drága jó férj, édesapa, nagyapa és rokon,
   Rónaszéki József
   Risó
   életének 74. évében váratlanul elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 1994. június 3-án, 13 órakor lesz Tatabányán, az újtelepi temetőben (új ravatalozó).

   
   24 óra
   1994.06.01
    
2. 
   admin fgymat

   # 1

   2018.09.20, 15:03

   Legendák
   
   Sűrű
   
   Egyszer, amikor a Bányásznál az elnökkel akart beszélni, a titkárnő így jelentette be:
   — Sűrű elvtárs keresi...
   — Dehogy vagyok Sűrű — szólt a titkárnőnek. — Rónaszéki vagyok. Rónaszéki József.
   „Sűrű”-nek Kisbán doktor nevezte el, aki kórházi osztálya mellett a Bányász és a Tb. Építők sportorvosa volt hosszú időn át. És Rónaszéki valóban „sűrű” legény volt: masszív, szívós, elnyűhetetlen.
   — Lehet elölről, hátulról vágni, ahogy csak tudják — mondta róla dr. Kisbán.
   Ezt aztán gyakran meg is tették a védőik, hiszen csatár volt, szélső és gyors, mint a fergeteg. Mutatja az összecsapások maradandó emlékeit. Bokatörés. A kulcscsontján platina szegecsek, amiket a repülőtéren, ahol fémkutató szerkezettel vizsgálják az utasokat, előre be kell vallania. Ha összefejelt és felrepedt a fejbőre, Kisbán doktor gyorsan turbánt rakott rá és ő már focizott is tovább. Fel se vette az ilyesmit, ezért volt „sűrű”.
   — Amikor a center, vagy valaki más középről kiadta a szélre a labdát, megiramodtam vele és nem törődtem semmivel, csíphettek, rúghattak. Mindig rá akartak beszélni, hogy atlétizáljak, olyan gyors voltam, de számomra csak a foci volt sport.
   
   A Bányászban nagy múltja tulajdonképpen nincs, hiszen a klub első NB I-es „retúrutazásán” mindössze kétszer játszott, utána pedig már a TISE játékosa lett. De sportpályafutásán, sorsán át kicsit visszapillanthatunk a megye labdarúgásának múltjára.
   No meg „Sűrű”-t, másik becenevén „Risó”-t ma is rengetegen ismerik, mint jóbarátot, old-boyt és öröknyüzsgő mozgalmi embert. A Risó régebbi vezetéknevéből ered, a Risóczkiból: magyar nevét katonaideje alatt magyarította Rónaszékire, mivel ennek hivatali intézéséért is járt néhány nap kimenő. *.
   Tata-Tóvároson született 1920-ban, ott tanult meg focizni, az akkor még sokkal dúsabb tóparti füveken. A focivonzás érthető, hiszen bátyja, Risóczki István a TSC-ben játszott Gajdával, Gallovich Tiborral, Székely Bélával, a két Killermannal együtt. A TAC játékosaként tizenhét évesen már a Nyugat területi ifjúsági válogatottban tört el a lába. Később az Almásfüzitői Vákumban szerepelt egy idényt, ott keresték fel, hogy jöjjön Tatabányára, ám a KAC megelőzte őket. Abban az időben ugyanis több megyei futballcsapat volt a TSC-vel egyszinten, vagy közel ahhoz. (TÜSC, vagyis a Tokodi Üveggyár, a Dorogi AC, a Komáromi AC, de még a TAC és az Ács is számottevő gárda volt.)
   
   A KAC-hoz igazolt. Ez jól jött neki, amikor Komáromba kellett bevonulnia, bár a város északi részébe, de ott a focikedvelő parancsnok mindig elengedte őt edzésre, mérkőzésekre. Amit igyekezett is meghálálni, volt bajnoki év, amikor csaknem negyven gólt szerzett. Negyvennégyben azonban már nem lehetett tovább „dajkálni”, itthon, híradósként a frontra vitték. Kárpátalján egy bombarepesztől megsebesült, Ungváron volt kórházban, onnan viszontagságos úton vergődött át a Dunántúlra és Csornán hadifogságba esett.
   Csak 1948. októberében került haza, Tatabányára ment dolgozni. A TBSC rögtön igazolta, a bajnokság második felében már játszott is. Eleinte a bátyjánál lakott, aki akkor a sportotthon gondnoka volt, aztán garzon következett. Családi révbe már 1951-ben ért, amikor benősült a hírneves vendéglős családba, Szeuerékhoz.
   A Bányász kiesett az NB I-ből és az új edző,. Magyar Ferenc szabadlistára tette Kiss Istvánt, Dobos Sándort, Szabó Istvánt, Smudla Istvánt és Rónaszékit. Mind az öten a TISÉ-hez mentek át, mely akkor NB III-as volt.
   
   Érdemes a TISE-vel hosszabban foglalkoznom, hiszen ilyen, hogy Tatabányának két egyenrangú labdarúgó-csapata legyen, addig nem volt és belátható időkig aligha lesz. Pályája ma is ott van, a Kálvária-hegy oldalában. A csapatot a futballrajongó felsőgallai iparosok, kereskedők tartották fenn, majd hozzájuk csatlakoztak a közeli (nem bányász, vagy vasas) üzemek: a cementgyár, a mészmű, az építészet, Amikor a gárda megindult felfelé, az építőipari szakszervezet jobban felfigyelt rá, így lett a neve Tatabányai Építők. Több éven át az ország legjobb szakmabeli csapata volt (felülmúlva a Bp. Építőket is), kiemelt együttesként kapott országos támogatást.
   A TISE, majd a Tb. Építők — Rónaszéki ékkel erősítve
   — bajnok lett az NB III-ban. utána az NB I-ben: éppen akkor, amikor a Bányász másodszor esett ki az első osztályból. Az egyidényes bajnokság végén az Üllői úton játszott osztályozót a Szegeddel, a Soroksárral és a Sajószentpéterrel.
   — Sáros, hideg idő volt — emlékezik vissza „Sűrű”.
   — Már az első meccsen, a szegediek ellen a második gólnál felszakadt a combom, egész árok lett rajta. Kisbán doktor bekötözte és játszottam tovább. Az utolsó negyedóráig 2:0-ra vezettünk, akkor kaptunk ki 3:2-re. A Soroksár szintén szoros küzdelemben győzött ellenünk, utána hiába vertük meg a sajószentpéterieket 4:2-re, a Soroksár és a Szeged jutott az NB I-be.
   
   Budapesten dolgozva, lakva kint voltam a zimankóban, mely végül örömet se hozott. De csak a Szeged elleni első, eltaktikázott mérkőzésen múlott, hogy a Bányászt felváltva nem lett másik képviselője a Tatabányának az élvonalban.
   A következő bajnokságban nem (más NB II-es csoportban szerepeltek), de aztán megtörtént az első nagy tatabányai rangadó. A TBSC-t mindig csak hajszál választotta el az NB I-től, egymásután négyszer lett második, az Építők csillaga viszont már leáldozóban volt. De a Kálvária-hegyi pályám még összeszedte magát: 2:2-re végződött a találkozó. A bajnokságra törő Bányásznak nagyon hiányzott a másik pont, ezért ősszel alapos bosszút állt: 5:0-ra nyert az Építők ellen.
   Rónaszéki ötvenháromban búcsúzott, utána a TAC-nál lett játékos-edző, később visszatért a Bányászhoz másfél évre, Lakat Károly idején; az ifjúságiakkal foglalkozott, nála nevelkedett Nagy Ervin, Kovács Csaba. És hát a fogságból való hazatérésétől végig a szénbányáknál dolgozott, legtöbbször olyan beosztásban, hogy az edzésről is sietnie kellett vissza. Szénosztályozó, anyagraktár, brikettgyár, nyugdíj. A brikettgyárban szakszervezeti titkár volt végig.
   Kilencszer volt kiváló dolgozó, megkapta a Szakszervezeti Érdemrend arany és ezüst fokozatát. Mindkét szép elismerést még szebb utazás követte, utóbbinál 16 napos Balti-tengeri hajózás. (Gyönyörű képeket mutat róla.) De hát ez is már csak képeken idézhető, mivel most, hatvanhét évesen — és kevésbé „sűrűén” — bőven jut ideje emlékezni.
   Havasházi László

   
   Dolgozók lapja
   1987.02.21