hozzászólások

1. 
   admin fgymat

   # 2

   2023.07.08, 22:37

   Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy DROBNI SÁNDOR (Dobos Sanyi, a TPSC egykori labdarúgója) 71 éves korában, rövid szenvedés után elhunyt. Hamvasztás előtti búcsúztatása 1990. január 25-én, csütörtökön, délután 14 órakor lesz Tatabányán, az újtelepi temetőben. A gyászoló család

   
   Dolgozók Lapja
   1990.01.24
    
2. 
   admin fgymat

   # 1

   2018.09.20, 10:54

   LEGENDÁK
   
   Háromból kettő
   
   Egy feledhetetlen kép a labdarúgás történetéből, az argentínai VB-ről: Brazília játszott valamelyik csapattal, az ellenfél kapujától legalább harminc méterre szabadrúgáshoz jutott. Rivelino készülődött elvégezni, egy brazil játékos beékelődött a sorfalba. Amikor a nagyhírű csatár lába lövésre lendült, társa hirtelen lehajolt. A labda azon a felsőtestnyi helyen átsüvítve vágódott a hálóba.
   Ha nem is ilyen világraszóló eset, de máig emlegetett legenda Tatabányán is él a pontrúgások utánozhatatlan elvégzéséről. Dobos Sándor nevéhez fűződik, aki pedig mindössze két NB I-es mérkőzést játszott itt. Székely Béla és Gajda László hozta 1947-ben Debrecenből, a három erősítést. Dobost. Balla Gyulát és Lázár Vilmost, mivel feltett szándék volt a városi rangot kapott bányatelepen, hogy élvonalbeli csapata legyen.
   
   Dobos már nem volt fiatal, amikor ideérkezett, huszonkilencedik évében járt. A BTK-ban kezdett 1932-ben, negyvenegyben az Elektromoshoz kellett ..bevonulnia". Itt játszotta első élvonalbeli mérkőzését a szombathelyi Haladás ellen, mely addig soha nem kapott ki otthon 7-0-ra. Három gólt a debütáló ifjú szerzett. Ekkor nevezték el Dobosnak: addig ugyanis Drobny volt a neve, ami szlovákul aprót jelent, mivel Tardosbányán született, onnan került kiskorában Pestre.
   A Bányász a debreceni erősítéssel az NB I-be jutott. A felkészülés idején Csehszlovákiában szerepelt, három mérkőzést is játszott, a Zilinával, ezeken Dobos öt gólt lőtt szabadrúgásból. A harmadik találkozó végefelé idehaza történt valami, amit sok régi szurkoló szintén máig emleget. De ezt inkább mondja el Dobos:
   — Fordulásból akartam lőni, az ellenfél védője odatette a lábát. Egy reccsenést hallottam. Először azt hittem valahol egy faág tört le. Akkoriban a salakos pályán játszottunk, hat-nyolcezer néző is szorongott mindig, a partoldalon, a gyerekek füzérekben lógtak a fákon. Nem faág, az én lábam tört.
   Dobos Sándor lába hónapokig gipszben volt. Az NB I-es "vándorév" tavaszán ugyan játszott két mérkőzést, de érződött a kihagyás, ősszel már a TISE-ben szerepelt, melyet az osztályozón csak egy gól választott el attól, hogy felváltsa a Bányászt az élvonalban.
   
   Ezután hosszabb vándorút következett: Dobos Sándor edző volt Petőfibányán, Jobbágyiban, Hajdúböszörményben. Távol a családtól. Ötvennyolcban hazatért Tatabányára.. Ismerték, a Vegyes-üzemben kapott munkát, onnan ment nyugdíjba. Még edzősködött a Tb. Dózsánál, Környén, később üzemi csapatokat segített.
   Fénykorában azt mondták róla, hogy három szabadrúgásból kettő a hálóban köt ki és hogy 11-est még nem hibázott el.
   — De igen, egyet, a Pécsi Bőrgyár ellen — emlékezik vissza. — A büntetőket nem lőttem, csak passzoltam. A szabadrúgás más, abban volt erő. Húsz-huszonöt méterről bármilyen szögből biztonsággal céloztam. Amit ritkábban tart meg az emlékezet: átadásaim akár negyven méterről is a „címzetthez" jutottak.
   — Hogyan sajátítható el ilyen rugótechnika?
   
   — Ez az, ami már régmúlt. Mi gyerekkorunkban, rongyfocival gyakoroltunk, reggeltől estig, de ha volt utcai világítás, a lámpák alatt játszottunk tovább. Igaz, a labda helyett néha a járdaszegélyt találtuk el, de fel . se vettük, hozzáedződtünk. Pedig jó időben mezítláb fociztunk. És hát a rongylabda. A maiak is kipróbálhatnák, hogyan kell egy ilyen képlékeny rongycsomót, levenni, eltalálni, hogy pontosan oda menjen, ahova akarjuk.
   Már javakorabeli ifjú voltam, amikor először rúghattam. igazi futballba. Valami hihetetlen jó érzés volt és persze szokatlan, de átváltani nem volt nehéz. Hiszen kitűnő iskolám volt: a grund rongylabdával.
   — És később, idősebb korodban abbahagytad a gyakorlást? Mert a mai szakemberek azt mondják, hogy a magasabb osztályokba már kész játékosnak kell érkeznie.
   
   — Ez önszorgalom kérdése. Nem tudom, emlékszel-e a salakos pályára, ahova a sportcsarnok épült. Az erdő felőli végén volt egy fatábla. Már igazán nem voltam kezdő Tatabányán, de az edzések után gyakran ott maradtam, egyedül. A kapuról a hálót már leszerelték, a mögötte lévő táblára lövöldöztem, ami valamivel kisebb volt a kapunál. Előre elhatároztam, hogy ebbe vagy abba a sarokba célzok. Ha eltévesztettem a táblán a sarkot, harminc-negyven métert kellett mennem a labda után, attól függően, milyen erős volt a lövés. És én erőseket akartam lőni.
   De hát mindez már nagyon is múlt idő, ki követne ma ilyen példákat? Dobos Sándor csendes nyugdíjasként éldegél Tatabányán, itt a családi központ, mert egyik lánya Vértessomlón, a másik Környén lakik, a fia Móron: velük a hét unoka. Egy őszes öregúr sétálgat olykor az újvárosi utcákon, néha beül valahova. Én is így találkoztam vele párszor. Először nem ismertem meg. pedig a hatvanas években egy-két öregfiúk mérkőzés után keményen "összeveselkedtünk” a levezetőnél.
   Valószínűleg még így, fiatalabban élt bennem, mivel a magam idő múlására ritkán figyelek. Aztán felismertem : hiszen ő Dobos Sanyi! Dehogy maradhatna ki ..Legendák"-ja imból.
   
   Még ötvenkét éves korában is beszállt, játszani. Nem kispályán — nagyon. És ha a csapat az ellenfél kapujától húsz-huszonöt méterre szabadrúgáshoz jutott, még csak vita se volt, ki végezze el:
   — Majd Dobos Sanyi!
   Gyürkőzhetett szemben a kapus...
   
   Havasházi László

   
   Dolgozók lapja
   1987.01.10